Kifelé a szürke zónából

Wolfgang Schäuble, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) nagy tekintélyű és tudású személyisége, aki vezető tisztségeket – szövetségi belügyminiszter, parlamenti frakcióvezető – töltött be a politikában, ugyanakkor jó stílusú és tartalmas visszaemlékezések megjelentetésében is jeleskedett. A politikus szerint az EU tagállamainak támogatnia kell a közép- és kelet-európai rendszerváltás folyamatát többek között azért, hogy az emberek a szülőföldjükön találjanak fejlődési perspektívát.

A 90-es évek elején határozott támogatója volt a PHARE segélyalapjához való jelentős német hozzájárulásnak a Bundestagban éppen azzal az érveléssel, hogy a fiatal kelet-európai munkaerőnek otthon kell munkát biztosítani, mielőtt az Európai Unió munkaerőpiacain gazdasági migránsként jelenne meg. Az Európai Közösség mindig is egész Európára kigondolt projekt volt, s nem csupán annak egy részére vonatkozott. A kelet-közép-európai országok legfontosabb csatlakozási motívuma egyes uniós vélemények szerint az a tény, hogy hozzá kívánnak jutni a jól és tartósan „feltöltött” alapok – agrártámogatási alap, strukturális alap stb. – támogatásaihoz. Azok, akik részt vesznek a csatlakozni kívánókkal folytatott vitákban és beszélgetésekben, Schäuble szerint jól tudják, hogy ez a megítélés nagyon felületes. A fenti álláspont nem csupán a tagjelöltek igazi szándékait ismeri félre, de politikai és gazdasági elitjük tisztánlátását is.
Esetükben ugyanis alapvetően az európai modellhez történő visszacsatlakozásról van szó. Csak a háborút követő időszak mesterséges megosztottsága akadályozta meg, hogy olyan tipikusan európai városok, mint Prága, Varsó vagy Budapest az európai modellhez tartozhassanak. Ezért most Közép- és Kelet-Európa országait, amilyen gyorsan csak lehet, politikailag integrálni kell az Európai Unióba. A kontinens saját önmeghatározásának is tartozik ezzel. Schäuble szerint végzetes hiba lenne, ha a béke, a szabadság, a biztonság és a jólét övezete a kontinens nyugati felére korlátozódna, s Európa keleti fele tartósan a politikai szürke zónában maradna.
Persze a gazdasági integráció nem teljesülhet ugyanebben az ütemben. Itt hosszabb átmeneti időszakkal kell számolni, mert különben a bővítés pénzügyileg túlságosan megterhelő lenne a tagállamok számára. A gazdasági bővítés elfogadottságának közben az Európai Unió lakossága körében is növekednie kell. Kezdetben természetesen a csatlakozó országok a nettó támogatandók közé tartoznak, azaz még hosszabb távon rá lesznek utalva a közösségi költségvetés átutalásaira. (Gazdasági mutatóik még jó gazdasági eredmények esetén is sokáig alatta maradnak a legtöbb EU-tagország eredményeinek.) A keleti bővítés miatti aggodalmak a tagállamokban azonban nemcsak egyoldalúak, hanem tévesek is. Ugyanis a bővítéssel egy időben az Európai Unió számára összességében jelentős gazdasági haszon is jelentkezik.
A Bertelsmann-alapítvány finanszírozta, jellemzően az egyetemi kutatóintézetekben dolgozó vezető német közgazdászok által készített tanulmány – amely a bővítés hatásait vizsgálta – öt pontban foglalta össze az unió keleti bővítésének gazdasági előnyeit.
1. A közép- és kelet-európai országokkal folytatott és jelentősen megnövekedett kereskedelemből már most sokat profitál az Európai Unió. A behozatal ebből a régióból 1989 óta megháromszorozódott, míg a kivitel a négyszeresére növekedett! Bár ezen országok részesedése az unió külkereskedelmében még viszonylag alacsony szinten áll, a lehetőségek messze nincsenek kimerítve.
2. A bővítés támogatja a fenti dinamikát, azaz a mostani közösség és a kelet-közép-európai államok közötti gazdasági összefonódás erősödését. Az újonnan felvett közép- és kelet-európai államok gazdasági növekedése jelentős mértékben felgyorsítja a jogi és közigazgatási előírások harmonizációját, az adórendszer és az infrastruktúra nyugati normáknak megfelelő felzárkózását, a külföldi beruházók biztonságát. Természetesen javítják a nyugati vállalkozások exportkilátásait is;
3. Az EU-tagsághoz kötött átutalások a közép- és kelet-európai államokba kezdetben a közösségi háztartás terheként jelennek meg. De ezek egyben konjunktúraélénkítők is, hiszen a pénzátutalások egy részével a gazdag EU-tagállamok bevitelét finanszírozzák.
4. A nagyobb piac nemcsak az exportlehetőségeket, hanem a beszerzési lehetőségeket is növeli az Európai Unió cégei számára. Vele komparatív előnyök, növekvő hozamok – mint technológiák és know-how-k transzferje – járnak együtt. Ez a hazai gazdaságokat is állandó versenyre szorítja a költségek és az árak leszorítása tekintetében, amely végső soron a fogyasztók életszínvonalát emeli.
5. A keleti bővítéssel együttjáró növekedési, jóléti és szerkezeti hatások segítik az Európai Uniót, hogy a globális gazdasági versenyben helyt álljon. Sok jel mutat ugyanis arra, hogy az unió több dinamikus és előre mutató gazdasági szektorban lemaradt a világ élvonalától. Közép- és Kelet-Európa országainak alacsony bérköltsége arra nyújt ösztönzést, hogy a munkaintenzív termékek gyártását a földrajzi szomszédba telepítsék, ne pedig a távoli, hagyományosan olcsó munkaerejű országokba. A kelet-európai munkaerő ugyanakkor nem csupán olcsó, hanem jól képzett is, amely lehetőséget ad az EU-nak az ipari munkamegosztásra, amely a globális versenyben ismét komparatív előnyöket biztosít számára.
A tagállamok közvéleményének meggyőzése tekintetében – a bővítés vitathatatlan előnyeiről – Schäuble szerint is sok még a tennivaló. De az unióval közvetlenül határos közép-európai országok felvétele szerinte alapvető német érdek. A tagjelölt országokkal szemben becsületesnek kell lenni, őszintén meg kell mondani, hogy nem tud mindenki egy időben csatlakozni. Az első kör kiválasztásában fontos kritérium lehetne a NATO-tagság, ezért Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak olyan gyorsan csatlakoznia kellene, amilyen gyorsan csak lehetséges. Természetesen ez nem zárna ki bizonyos átmeneti időszakokat némely területen. Ezeknek az országoknak azonban már egyenjogúan kellene részt venniük a közösség megújításáról folytatott tárgyalásokon.
A keleti bővítés elsődlegesen az Európai Unió külpolitikai érdekének mondható. Ennek megállapításával egyidejűleg a kereszténydemokrata politikus szerint három szempontot kell megfontolás tárgyává tenni:
1. Aki a bővítést csak néhány tagállam érdekében szorgalmazza, azokra a szomszédos országokra is tekintettel kell lennie, amelyek most vagy hosszabb távon sem lehetnek az Európai Unió tagjai.
2. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy néhány uniós tagállam számára az Észak-Afrika és a Közel-Kelet államaihoz fűződő kapcsolat hasonlóan fontos, mint ahogyan a németek számára a kelet-európai bővítés. A Balti-tenger térsége – amely az északkeleti tagállamok számára különös jelentőséggel bír – minden további nélkül szintén bevonható a keleti bővítés folyamatába.
3. Még egyszer világos lesz, hogy a különbség az EU kül- és belpolitikája között idővel eltűnik: aminek ma még külpolitikai jelentősége van, az már nemcsak most rendelkezik erős belpolitikai együtthatóval, hanem néhány éven belül az európai elvárásokban bizonyosan eredeti EU-belpolitikai témává válik.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem docense