Kötéltánc Ankarában

A közelgő nemzeti ünnep, a török állam kikiáltásának 78. évfordulója alkalmából sokan gondolnak nehéz szívvel arra, vajon akad-e majd egy Atatürkhöz vagy legalább Turgut Özalhoz (török köztársasági elnök az Öböl-háború idején) mérhető politikus, aki a terrorizmus elleni harc örve alatt történendőket majdan Törökország javára fordítsa. Erre pillanatnyilag nem sok remény van, hiszen – szerencsétlenségére – az országot egy gyengélkedő kormányfővel és egy még gyengébb koalíciós kormánynyal az élén, katasztrofális gazdasági helyzetben érte a válság.
Bülent Ecevit kormánya tisztában van azzal, hogy a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökország, amely ráadásul az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségesének számít a térségben, nem vonhatja ki magát a NATO-alapokmány 5. cikkelyének hatálya alól, vagyis szövetségese segítségére kell sietnie. Azt is jól érzékeli, hogy a délkelet-törökországi Incirlik légi bázis átengedése, a légtérhasználat engedélyezése, illetve a logisztikai támogatás nem hatja meg Washingtont annyira, hogy mélyebbre nyúljon a zsebébe mint eddig tette, s dollármilliárdokat áldozzon a török gazdasági csőd elkerülésére. Ecevit és kormánya jól látja, hogy ennél többet kell nyújtania, de nehezen tudja felmérni, mennyivel. Mi az a szükséges és elégséges támogatás Amerikának, amit még a megélhetési nehézségek miatt amúgy is felborzolt kedélyű lakosság zokszó nélkül elvisel.
A legutóbbi példát a kormány tanácstalanságára azon parlamenti határozat elfogadásának körülményei jelentik, amely hely- és időbeli korlátok nélkül hatalmazta fel a kormányt, hogy harcoló török alakulatokat küldjön külföldre, és engedélyezze külföldi csapatok állomásozását török területen. A kormány a közhangulat alakulását figyelve többször is elhalasztotta, majd – amikor határozatlansággal vádolták – mégis a parlament elé terjesztette az indítványt, amelyet a törvényhozás október 10-én el is fogadott. A rendkívüli állapot kihirdetésével egyenértékű határozat eddig ritkán tapasztalt egységbe kovácsolta az ellenzéki pártokat. A Boldogság és Megelégedettség Pártja (SP) elnevezésű iszlám párt a parlamenti demokrácia felfüggesztését látja benne, s az alkotmánybírósághoz fordul.
A török polgárok tüntetéseken jelezték, nem értenek egyet azzal, hogy országuk közvetlenül részt vegyen egy másik mozlim ország ellen viselt háborúban. A mindenható Nemzetbiztonsági Tanács és a köztársasági elnök is sietett megnyugtatni a kedélyeket, hogy a török érdekek figyelembevételével fog eljárni. Egyre többen kételkednek azonban abban, hogy a jelenlegi kormányzat tisztában van a török érdekekkel, kivált hosszú távon. Törökországnak kétségtelenül érdeke, hogy visszaszerezze befolyását Közép-Ázsiában, s miután saját politikája ebben kudarcot vallott, csakis a nagy szövetséges oldalán van rá esélye, hogy mentse, ami még menthető. Ha viszont a terrorellenes hadjárat nem egészen úgy alakul, ahogyan Washingtonban és más hatalmi központokban most elképzelik, egy esetleges iraki beavatkozás hallatlanul megnöveli a kockázatot is, figyelmeztetnek a török stratégák.