Ócsai Károly 1956-os emlékműve

Nemrég emelték be a domborművet arra az obeliszkre, amelyet az 1956-os forradalom 40. évfordulóján avattak fel a Tabánban – pénz híján befejezetlenül. Az emlékműről rég eltávolították a nagy botrányok közepette elhelyezett, színes műanyagból készült csúf „művet”. A szobor, Ócsai Károly alkotása, hosszas viszontagságok után végre hiteles és teljes formájában áll a helyén.

Fehér süttői mészkőből összeállított, karcsú, tizenegy és fél méter magas obeliszk tör az ég felé a posztamensébe vágott lépcsősor mértani középpontjából a Tabán déli lejtőjén. A Krisztina körút, a Naphegy utca és a Kereszt utca által határolt parkban álló oszlopon 2,2-szer 2,8 méteres dombormű faragott sziklatömbje, fölötte egy szám: 1956. Az oszlop tetején kiterjesztett szárnyú madár.
Ócsai Károly, amint arról a Magyar Nemzetben már írtunk, templomnak képzelte az építményt, benne a domborművet oltárnak, amelyen újra megjelenik mindaz, ami a fejében járt, amikor a terveket készítette, s újraélte 1956 októberének felemelő pillanatait.
Az óriási tömegekből, egymásba játszó szögekből, síkokból felépülő, mégis szinte felröppenő kompozíción nincs semmi epikusan leolvasható, de így is a forradalom történetét sugallja a boldog nekilendüléstől a szenvedéseken át a végkifejletig – s a feltámadásig a szobor csúcsán a poraiból újjáéledő főnixmadárral. A dombormű minden egyes figurája a valóságból emelkedik a mítoszba, s a mítoszból tér vissza a valóságba. Lebegő nőalak, talán angyal, lehanyatló test, talán halott forradalmár, talán Krisztus, utcakövekből emelt barikád, a szenvedés szimbóluma, a kereszt.
A szobrász, aki mindezt kőbe álmodta, 1956 októberében tizennyolc éves volt. A Képzőművészeti Gimnáziumba járt. Ő is ott vonult a lelkes, tüntető tömegben. Ő is ott állt a véradásra jelentkezők sorában a Karolina úti központban. Egy rozoga teherautón járta a várost, harcolt a Corvin közben, és az utolsókig kitartott a Móricz Zsigmond körtéri barikádon. Azokban az euforikus pillanatokban – emlékezik az akkori időkre – eltűnt minden gyűlölet, boszszúvágy, csak a boldog reménység volt, hogy másként is lehet majd élni. Azután elveszett a remény, s jött a megtorlás ideje. Ócsai sokáig bujkált, és megmenekült. Nem csukták börtönbe, de sorsát így is 1956 határozta meg. Soha nem jutott be a főiskolára. Mindenét elvették, amikor a szülei meghaltak. Megrendelést évtizedekig nem kapott, kiállításait csönd követte. Első köztéri szobrát, amelyet a tétényi csata emlékére készített, 1996. március 15-én avatták fel.
Az 1956-os emlékmű minden másnál közelebb áll a szívéhez. Azért is érintette fájdalmasan, hogy az 1996-ban felállított, nemes anyagból készült obeliszket avatatlan kezek színes műanyag „domborművel” csúfították el hosszú időre. Mindaz, ami akkoriban történt, s amiről a Magyar Nemzetben többször is írtunk, abszurd drámába illik. De az az előadás, szerencsére, véget ért. A múlt héten beemelt domborművel végső formát öltött a szobor.