Putyin Nagy Péter útján

Egyeseknek Jalta, másoknak egy sejtelmes-viharos földközi-tengeri máltai hajóút jutott az eszébe a szeptember 11. utáni első, sanghaji orosz–amerikai csúcs képeit nézve. A hasonlat nem véletlen. Roosevelt és Sztálin, majd az idősebb Bush és Gorbacsov, valamint most ifjabb Bush és Putyin egyaránt olyan időpontban találkoztak, amikor nagyot fordult a világ, és az ilyen eszmecserék témája nem lehet más, mint az új rend irányainak kijelölése, az erőviszonyok átrajzolása. Meg kell jegyeznünk, e párhuzam akár néhány hónapja is elképzelhetetlen lett volna, miként az egyértelmű dicséret is Oroszországnak, még inkább energikus elnökének, aki a terrortámadás után korábbi lépéseiből logikusan következő, sokakat mégis meglepő villámgyors külpolitikai nyitásával, az Amerika melletti határozott szolidaritásnyilvánításával – felejthető gazdasági súlya ellenére – egy csapásra a világ döntéshozóinak szűk körébe emelte az egykori birodalmat.
A megválasztásakor sokak által még „zsákbamacskának” tartott Vlagyimir Putyin e lépésével eldönteni látszik az évtizedes vitát is, hogy merre haladjon Oroszország, mi legyen a helye az új nemzetközi rendben. Nos, az orosz elnök ideologisztikus bírálóit megszégyenítve és pragmatizmusát igazolva nem Rettegett Iván, hanem Nagy Péter mellett tette le a voksot. Végleg szakított a szovjet típusú konfrontatív külpolitikai gondolkodással, felismerve, hogy a meggyengült Oroszország a leghatékonyabban a nyugati struktúrákba integrálódva képviselheti érdekeit. Erre a történelmi nyitásra pedig megismételhetetlen lehetőség kínálkozott szeptember 11. után, amikor az elsők között csatlakozott a nemzetközi terrorizmus elleni koalícióhoz. Most számíthat a leginkább arra, hogy Oroszország gyorsan és viszonylag fájdalommentesen bekapcsolódik a globális világgazdasági vérkeringésbe. Néhány nappal később mindezt csak megfejelte berlini, majd brüsszeli útjain. S hogy mindez nem véletlen, csupán az időzítés volt bizonytalan, azt jelzi, hogy a Kreml stratégiai boszorkánykonyháiban már korábban dolgoztak egy dokumentumon, amely gyakorlatilag ugyanezt ajánlja az elnöknek. Az elnök mellett működő kül- és védelempolitikai tanács legutóbbi jelentése ugyanis éppen arról értekezik, hogy az európai biztonsági rendszer gyakorlatilag a NATO bázisán formálódik, és a további bővítés is egyre elkerülhetetlenebb. Oroszországnak ezért sincs más választása, minthogy e politikai súlyát vészesen csökkentő folyamat tétlen szemlélése helyett egyenesen felvesse gyors csatlakozását az észak-atlanti szövetség politikai szervezetéhez.
Putyin az állampárti politikusok új generációjának képviselőjeként gyakorlatiasan belátta, hogy Oroszország elsődleges célja a modernizáció, és kár hiábavaló erőfeszítésekbe belebonyolódnia korábbi világhatalmi státusának visszaszerzése végett. Átideologizáltságától megfosztva e fő belpolitikai célnak rendelte alá a külpolitikát is. Ezzel a külvilág számára is látványossá válva ölt testet Oroszország történelmi újrameghatározódása, küldetésének, belső rendjének és nemzetközi szerepvállalásának átértelmezése. Ez a lépés azonban nem volt egyszerű, és tévednénk, ha azt hinnénk, hogy mindenki egyértelműen felsorakozott mellette. Három álláspont rajzolódik ki az antiterrorista akció támogatása kapcsán, a Putyin által képviselt hivatalos mellett egy pozitív semlegesként és egy negatív semlegesként minősíthető. Egyértelműen ellenzi a nyitást már csak az ellenségkép fenntartásához kötődő egzisztenciális okokból is az Amerika-ellenes érzelmű katonai vezetés, valamint a konzervatív külügyi apparátus. Ezt támasztotta alá a ’90-es évek közepén kialakított, az erőközpontok közötti egyensúlyozásra alapuló, ennek fényében a hegemóniaellenes koalícióra rájátszó, rövidlátón Kínát, Iránt és esetenként más lator államokat Amerika ellenében előtérbe toló külpolitikai koncepció. Ezzel szakított Putyin, ami pedig ellenzőit illeti, az elnököt a legendák szférájába repítő népszerűséget látva mindenki zokszó nélkül követi a Kreml irányvonalát, bármi is a véleménye. A tábornokok ráadásul azt is jó tudják, hogy a minisztérium élén Putyin talán legbensőbb bizalmasa, Szergej Ivanov áll.
Putyin mértéktartónak látszik a nyitásból adódó lehetőségek felmérése terén is. Miközben egy hangzatos mondata nyomán a nemzetközi sajtóban már egymást érik az esetleges orosz NATO-tagságról szóló találgatások, az elnök nem dörömbölt Brüsszelben az ajtón. Nagyon is jól tudja ugyanis, hogy ez egyelőre nem reális. Sokkal fontosabb számára, hogy Moszkva eddigi formális szerepével ellentétben valódi partner legyen a NATO–orosz állandó tanácsban. Oroszország felvételét a NATO-ba egyes stratégák inkább annak összefüggésében vetik fel, hogy ennek megtörténtéig kitolhassák a szervezet orosz határokig történő bővítését.
Konkrét ajánlatok hangzottak viszont el egy másik brüsszeli viziten, az Európai Uniónál. Putyin már korábban megalapozta e kapcsolatot azzal, hogy hosszú távra az öreg kontinens energiaellátójává tette országát. Most ezt az egyezséget csak megerősítette a nyitás, ráadásul a korábbi kritikák után bezsebelhette Moszkva csecsen politikájának támogatását is. A hangsúlyváltás az egységes gazdasági térség 2003-ig tervezett kiépítését sem blokkolja tovább. Az EU azonban egyelőre még nem nyilvánította piacgazdasággá az oroszt, és az exportőrök is évente kétmilliárd dollárt veszítenek emiatt. Mind a brüsszeli, mind pedig a mostani sanghaji csúcs központi témája volt az orosz WTO-csatlakozás. Az EU azonban e téren szigorú, a belső szabályozásnak az ő normái szerinti szabályozását követeli. Moszkva ezt szeretné minél távolabbra kitolni, mivel egyszerre vágyik a tagságra, és fél is tőle. Ha ugyanis az európai feltételeket teljesítenék, az a versenyképtelenség miatt teljes iparágak összeomlásával járna. Amerika ezzel szemben nagylelkűbb. Gyorsan megkezdte a piacgazdasággá nyivánítás minisztériumi viszgálatát, és az orosz kiállásért cserébe megígérte a támogatást és a tárgyalások felgyorsítását is.
Washington egyelőre elnézi azt is, hogy Moszkva továbbra sem nagyon akar lemondani az úgynevezett lator országokba irányuló fegyverszállításról. Irán egy minapi szerződéssel az importőrök között Kína és India után a harmadik helyre zárkózott fel, és Irak is csak a szankciók feloldására vár. A manapság nagyon rossz reputációjú Jemen pedig nemsokára meg is kapja a megvásárolt 15 darab MiG–29-est. Amerika a korábbiakkal ellentétben most hallgat. No de meddig? Így tesz-e a tálibok elűzése után is? Oroszországnak előbb-utóbb e téren is választania kell.
A nyitás óriási lehetőségeket tár fel, ugyanakkor komoly terheket ró a Kremlre, még ha a félrehúzódás többe is kerül. Az ilyen országok ugyanis a közvélemény szemében a lemaradók, elégedetlenek, radikalizálódók táborába sodródnak, és ez kudarcra ítél minden, a globalizációs folyamatokba történő bekapcsolódást célzó kísérletet. Egyik oldalon tehát ott a modernizáció lehetősége, az ismételt beleszólás egyes befolyási övezetek leosztásába, a másikon a bizánci játékokon alapuló, rövid távú előnyökre építő külön út. Közben mindkét esetben szembe kell nézni a gazdasági növekedés fenntarthatóságával, az adósságok 2003-ban esedékes törlesztésével, a reformok fájdalmas továbbvitelével. Putyin számára aligha kétséges, melyik úton haladhat tovább.