Szükség van-e Nemzeti Színházra?

Bálint András szerint nincs. Legalábbis ezt mondja a sikeres színművész és gyakorló színidirektor a Kritika című folyóirat októberi számának adott interjúban: „Az elmúlt három évben rájöttem egyébként, hogy nincs szükség Nemzeti Színházra.” Alább megkísérli érvekkel alátámasztani álláspontját, XIX. századi kultúr- és eszmetörténeti előzményekből kiindulva, és többek közt arra a korábbi felmérésre hivatkozva, miszerint a „vidéken élő, alacsony iskolai végzettségűeknek sokkal fontosabb a Nemzeti Színház felépítése, mint a diplomás városi rétegnek, az úgynevezett színházba járó közönségnek”. Ám a beszélgetést bevezető sorokból is kiolvasható a lappangó lényeg: Bálint Andrásról „sokan úgy vélik, megsértődött, hogy más helyen, más időben, más épületben és nem az ő vezetésével nyit majd a Nemzeti”.

Az mindenesetre sosem szerencsés, ha olyasvalaki fogalmaz meg effajta sommás véleményt, akinek személyét, szakmai és közéleti karrierjét az elmúlt években igencsak megérintette az újonnan felépítendő hazai főszínház ügye. Könnyen eszébe juthat bárkinek a régi szólás a nem éppen a jó májáról közismert színészvilágban, de azon kívül is: savanyú a szőlő. Hiszen tény, hogy Bálint András három éve, kinevezett miniszteri főtanácsadóként, a leendő színház előre kinevezett igazgatójaként még nem azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy „a Nemzeti Színház eszméje reformkori”, hanem egészen más, sokkal racionálisabban hangzó szempontokról nyilatkozott. Például a „Nemzeti Színház felépítésének történelmi lehetőségéről. Ami 160 éve nem sikerül” (Magyar Hírlap, 1998. november 11.); s arra a kérdésre, hogy miért van akkora jelentősége a Nemzeti Színháznak, akkoriban még ilyen pozitívan felelt: „Nehéz erre röviden válaszolni. Mikor épült utoljára színház Magyarországon? Ha jól tudom, a kábé húsz éve épült győrit leszámítva, a háború óta egyetlen új színház sem épült. Százhatvan éve átmeneti helyen van a Nemzeti Színház. A Nemzeti felépítéséről 1910 óta szó van, több pályázatot is meghirdettek, ide akarták, oda akarták, mindig abbamaradt. Van tehát egy erkölcsi része a kérdésnek: legyen a nemzetnek egy saját színháza. Kettő: hihetetlenül korszerű lesz ez a színház, műszakilag a XXI. század színháza lesz. (…) A harmadik szempont pedig az, hogy ez az ország kapitalizálódik, a kulturális ellátás, amelyet az »átkosban« az állam támogatott, piacosodik. Ma még az állam eltartja a színházművészetet, de nem tudom, meddig lesz ez így. (…) Hát a Nemzetit mindig el kell hogy tartsa. Ha fölépítette, magas színvonalon el kell tartania a Nemzetit, mint minőségi, drámai repertoárszínházat. Amely a programjában hagyományos, folyamatosan műsoron tartja a magyar dráma klasszikusait, természetesen modernül, az aznap stílusában, gondolkodásmódjában. És magyar drámafesztiválokat tart, drámaírói ösztöndíjakat ír ki, igyekszik bemutatni magyar drámákat, előnyben részesíti a klasszikus, félklasszikus, modern magyar drámatermést. (…) Azt gondolom, ha jó lesz a Nemzeti, akkor attól jobb lesz a többi színház is.” (Magyar Narancs, 1998. április 2.)
Bálint András mint régi színházi szakember, az idézetekből kitűnően 1998-ban még pontosan tudta, mi a jelentősége az ország kulturális életében egy Nemzeti Színháznak. Hogy mi történhetett időközben, ami ilyen mértékben revideálta Bálint András nézetét a kérdésben, azt azért sejtjük. Nem árt, ha röviden összefoglaljuk. A Narancsnak adott fenti interjú idején negyedéve töltötte be az akkori kultuszminiszter, Magyar Bálint főtanácsadói tisztét, és épp az az előtti hétvégén ejtették meg az új teátrum ünnepélyes alapkőletételét az Erzsébet téren. Bálint akkor a csúcson volt, a Radnóti Színház direktoraként már a zsebében lapult az 1999. augusztus elsejei hatállyal életbe lépő igazgatói kinevezés a 2000-re felépítendő új Nemzeti Színházhoz. Baljós jelek ugyan már akkor is mutatkoztak: „például megrázó volt az alapkőletétel szakmai érdektelensége” – nyilatkozta később, és az is érződött, hogy sem a hibásan kijelölt Erzsébet téri helyszín, sem az ismertté vált, városidegen, liberális kurzusépületterv nem lesz képes konszenzust teremteni az ellentáborok közt. Mindazonáltal Bálint Andrást a ’98. nyár eleji kormányváltást követően az új kultuszminiszter, Hámori József megerősítette pozíciójában, dacára annak, hogy a Fidesz vezető körei már korábban aggályosnak tartották a biankó jellegű kinevezést – az egész projektről nem is szólva. Azután júniusban elindult a vizsgálat, amelynek keretében az új kormány elrendelte az új Nemzeti költségvetésének átvilágítását. Az események felgyorsultak, s bár nyilvánvaló lett, hogy a Hornék által jóváhagyott, közel húszmilliárdos bekerülési költség az Orbán-kormány számára elfogadhatatlanul túlzó, Várhegyi Attila, a kulturális államtitkári poszt akkori várományosa továbbra is fenntartotta a szakmai párbeszédet Bálinttal. Csak az Erzsébet téri koncepció végleges elvetése után, és az 1998. október 29-i kormánydöntést követően, amely Schwajda Györgyöt nevezte ki az átdolgozandó beruházási program miniszteri biztosává, akkor került sor a végleges kenyértörésre. Bálint András nem fogadott el semmilyen kompromisszumos megbízást, november 10-én elküldte felmondólevelét. Ezt követő nyilatkozataiban a pártpolitikai játszmákat, a kormány és a főváros közötti konfliktust jelölte meg a kialakult helyzet okaiként. A lényeg – Arany Jánossal szólva –: nagyot koppant, azután elhallgatott.
Bálint András közéleti kalandja után visszatért Nagymező utcai házi színházába, és ott folytatja sikeres szakmai pályáját, ahol egyébiránt abba kellett volna hagynia, ha állást változtat. Hosszú csend után nyilatkozott most a Kritikának. Valójában az apropó sem az, hogy miben változott meg gyökeresen a véleménye a Nemzeti Színház-kérdésről. Az igazi ürügy, mint ama lóláb, úgy lóg ki az interjú utolsó soraiból: „Más lett a helyszín, más az épület, más az időpont. A megnyitó pedig néhány héttel a választások előtt lesz.” A bemutatóra nem megy el – mondja –, mert „nem jár politikai rendezvényekre”. (Ennek viszont ellentmond a Pesti Ember című belvárosi liberális lap legfrissebb számában megjelent Bálint-közelkép, amelyben az SZDSZ-hez fűződő eredendő kapcsolatáról, a Kossuth-klubban tartott pártrendezvényről mesél. Politikai ízű bírósági tárgyalásra is elmegy: múlt héten az „aranycsináló” Kovács Mihály ártatlanná nyilvánítási perén volt jelen a nézők soraiban.)
Az új Nemzeti Színház mindeközben terv szerinti ütemben épül. Napról napra látványosabb és izgalmasabb épület bontakozik ki az állványzat mögül. 2002. március 15-én, 160 év után, végre állandó kőszínháza lesz a nemzet első társulatának a Duna partján.