A javaslat október 10-én az Országgyűlés emberi jogi és kisebbségi bizottságában nem kapta meg a szükséges támogatást ahhoz, hogy a plenáris ülés megtárgyalja a javaslatot. A Legfelsőbb Bíróság 1997-ben hozott – és az LB eseti döntései között publikált – ítéletére hivatkozva a rendőrség vagy az ügyészség rendre megtagadja a nyomozást az ügyekben, amelyeket a Btk. 269. paragrafusára hivatkozva, közösség elleni izgatás gyanúja miatt indítanak. Belánszki Gyula, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, hivatalának főosztályvezetője szerint a nyomozóhatóság számos esetben helytelenül hivatkozik az LB eseti döntésére, amikor az eseti döntés alapjául szolgáló tényállástól eltérő ügyekben is eme ítélet indoklására hivatkozva tagadja meg a nyomozást.
A kisebbségi ombudsman hivatalához az elmúlt hat évben számos olyan panasz érkezett – mondja Belánszki Gyula –, amelyben azt sérelmezték, hogy környezetükben a civil polgárok mellett rendőrök, önkormányzati képviselők, sőt még polgármesterek részéről is elhangzottak rasszista, cigányellenes kijelentések. Gyakran fordul elő az is, hogy helyi lapokban olyan írások jelennek meg, amelyekben a bűnözés növekedéséért, illetve egyes konkrét bűncselekményekért a roma kisebbséghez tartozó állampolgárokat teszik felelőssé. A jelenlegi jogszabályok szerint, ha konkrét személyt ér sérelem származása vagy etnikai hovatartozása miatt, akkor a sértett magánindítvány benyújtásával, büntetőeljárás keretében kérheti sérelme orvoslását. Ha azonban a becsület, az emberi méltóság csorbítására alkalmas gyalázkodó kijelentések egy meghatározott közösség ellen irányulnak és alkalmasak a gyűlölet felkeltésére, hivatalból indítandó büntetőeljárásnak van helye. A kisebbségi ombudsman a Btk. 269. paragrafusába ütköző, közösség elleni izgatás gyanúját észlelve – mint minden „köztörvényes” bűncselekmény esetén – köteles feljelentéssel élni. – Ezt rendre meg is teszi – fűzte hozzá Belánszki – , ám a nyomozó hatóság nem a törvényt, hanem a Legfelsőbb Bíróság már említett, 1997-ben hozott ítéletét alkalmazza és szünteti meg a nyomozást. A precedens így vált a törvény szellemétől és a jogalkotó szándékától független, kvázi „jogszabállyá”.
A Legfelsőbb Bíróság a – Szabó Albert nevével fémjelezett – Világnemzeti Népuralmista Párt ügyében indult büntetőeljárás keretében vizsgálta – többek között –, hogy az 1994. április végi sajtótájékoztatóján elhangzott beszéd alkalmas volt-e arra, hogy gyűlöletre uszítson egy közösség ellen, avagy a vádlottak csupán az alkotmányban rögzített véleményszabadságukkal éltek. Az LB álláspontja szerint: „…az uszítás nem egyszerűen gyűlölet, hanem olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át. Álláspontja szerint, aki gyűlöletre uszít, az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel.”
A Legfelsőbb Bíróság szerint Szabó Alberték véleménynyilvánítása nem érte el az uszítás szintjét, aktív gyűlöletre nem ingerelt.
Belánszki elmondta: a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa azért javasolta a törvény módosítását, hogy a törvény egyértelművé váljon az igazságszolgáltatás számára, és ne csak akkor érvényesüljön a törvény szigora, ha a lincselés már megtörtént vagy a Molotov-koktélokat már útnak indították.
Belánszki hangsúlyozta, annak ellenére, hogy Magyarországon – az Alkotmánybíróság és az LB jogegységi határozatait leszámítva – nincs precedensjog, a Legfelsőbb Bíróság eseti döntése mégis akként működik, hiszen a hatóságok erre hivatkozva tagadják meg a nyomozást, így aztán a gyakorlatban nincs is mód arra, hogy újabb ügyben a Legfelsőbb Bíróság másként foglaljon állást. Tehát nincs reális esély arra, hogy a legfőbb jogorvoslati fórum jogegységi döntésben tisztázza: mely határig vélemény a „gyűlöletbeszéd”, mettől számít közösség elleni uszításnak.
Belánszki felhívta a figyelmet arra is, hogy az LB eseti határozatát, amelynek jogi értelemben, illetve más ügyekre kiható kötelező jellege nincs, semmilyen fórumon nem lehet megtámadni, míg a jogegységi döntést – amelynek megszületésére éppen a precedens ítélet érvényesülése miatt egyelőre nincs remény – az Alkotmánybíróság megvizsgálhatná és egyszersmind eldönthetné, hol húzható meg pontosan a véleményszabadság határa. Mivel azonban beláthatatlan ideig nincs mód arra, hogy az igazságszolgáltatás berkein belül megoldódjon a közösség elleni izgatás tényállásának jogértelmezése, egyedül az Országgyűlés tehetné ezt mindenki számára egyértelművé – mondja Belánszki.
Az Alkotmánybíróság egyébként pontos és részletes magyarázattal szolgált a gyűlöletkeltés, illetve a Btk.-ban szerencsétlenebb megfogalmazású „gyűlöletre uszítás” kifejezésre. Az Alkotmánybíróság szerint: „a gyűlölet az egyik legszélsőségesebb negatív, nagyfokú ellenséges indulat. Aki uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen, ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít.”
Vagyis – fűzi hozzá Belánszki – az Alkotmánybíróság visszatér az 1878. évi Csemegi Kódex jogértelmezéséhez, amely szerint az „izgat” kifejezés alatt „nem valamely kedvezőtlen és sértő vélemények kinyilvánítása, hanem olyan lázongó kifakadások értendők, amelyek alkalmasak arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra lobbantsák, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend és béke megzavarására vezethet”. Belánszki szerint a Legfelsőbb Bíróság a törvényben szereplő „gyűlöletre uszít” kifejezést az Alkotmánybíróság határozatában foglaltakon túlterjeszkedve, jelentősen szűkítette amikor olyan, gyűlölet felkeltésére irányuló cselekvést értett alatta, amely aktív tevékenységbe megy át, vagyis aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel.
Ezzel szemben a kisebbségi ombudsman törvénymódosító javasalata szerint „izgatásnak” minősülne minden olyan – az érzelmi világra ható – szóban, írásban, képi ábrázolás útján kifejezett tényállítás, amely alkalmas a szenvedélyek, ellenséges indulatok, vagyis a gyűlölet felkeltésére. Abban a kérdésben pedig, hogy egy konkrét cselekmény gyűlöletkeltő-e, csak a független, és mérlegelésében még a Legfelsőbb Bíróság által sem korlátozható bíróság tud dönteni.
Belánszki Gyula konkrét példaként említette egy hetilapban a „Cigányok rémuralma Pándon” című újságcikket, amely Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman szerint teljes mértékben kimeríti a gyűlöletre való felhívás tényállását. A cikk lényege, hogy háromszáz főnyi, maffiába tömörült, vagyis jól szervezett, kegyetlenségekre képes, meghatározott etnikai közösséghez tartozó csoport rettegésben tartja a védtelen, magyar lakosságot.
A cikk szerzője például egy kilenc évvel korábbi, szerelemféltésből elkövetett emberölési esetet ír le egy magyar lány ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságként. „…amikor a lány szakítani akart vele, akkor a fiatalember előbb hátba szúrta, majd úgy elvágta a nyakát, hogy lecsüngő fejét csak egy vékonyka bőrdarab tartotta a testén.” Holott valójában nem volt semmi szerepe sem a vétkes, sem pedig az áldozat származásának az ügyben. Azt, hogy nem etnikai támadás állt a gyilkossági ügy hátterében, némiképp igazolja, hogy a fiatalember is öngyilkosságot követett el, őt csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg. A pándi kamasz fiatalok tragédiája a falu roma és nem roma lakosságát egyaránt megrendítette.
A cikk szerint egy magyar fiatalembert – mert állítólag az ő információja alapján kerültek rendőrkézre cigány bűnelkövetők – a romák három héten keresztül bestiálisan kínoztak: a fogva tartott fiatalembert testének legkülönbözőbb pontjait megégették, bőrét pengével fölhasogatták és az így keletkezett sebekbe sót nyomkodtak. Az ily módon ábrázolt pándi esetekből a cikk elolvasása után az olvasó eljuthat arra a következtetésre, hogy össze kell fogni és fel kell lépni az egyre inkább kiterjedő roma térhódítással szemben, hisz a hatalom nem védi meg a törvénytisztelő magyar polgárt a roma bűnözőktől: védekezni kell a kisebbségi terror ellen. Vagyis a gyűlöletre uszítás szankcionálásánál nem indokolt csupán az aktív, tevékeny uszítást büntetni, hiszen valamely meghatározott csoport elleni gyűlöletkeltés megvalósítható úgy is, hogy „csak” újsághírbe szerkesztve, irodalmi eszközökkel érik el azt a hatást, hogy az emberek egy csoportját tegyék felelőssé és támadhatóvá a közösség valamely tagja által elkövetett cselekedetért.
Az ombudsman szerint az ilyen, tevékeny gyűlöletre ingerlés előítéletességre, intoleranciára, kirekesztő magatartásra ösztönző cselekmény, amely a polgárokban félelmet kelt, önvédelmi reflexeikre, ösztöneikre próbál hatni, és reálisan veszélyezteti a köznyugalmat – szögezte le Belánszki Gyula.
A főosztályvezetőtől megtudtuk azt is, hogy ebben az ügyben a kisebbségi ügyek biztosa feljelentést tett. A rendőrség megtagadta a nyomozást, jelenleg a fővárosi főügyésznek benyújtott panaszuk elbírásárára várnak. A kisebbségi ombudsman törvénymódosító javaslata – jóllehet nem kapta meg a tárgyaláshoz szükséges támogatást – ráirányította a figyelmet a Btk. 269. paragrafusának jogértelmezési nehézségeire. Jelenleg mind a Legfőbb Ügyészségen, mind az igazságügyi tárcánál a jogszabály módosításán munkálkodnak.
A jogszabályhely a Büntető Törvénykönyvben. 269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt; a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség; b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő; (2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő kifejezést használt, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
A kisebbségi ombudsman törvénymódosító javaslata: „Közösség elleni izgatás; 269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt; a) a magyar nemzet; b) valamely nemzeti, etnikai, kisebbségi csoport; c) faji vagy vallási csoport, illetőleg; d) a lakosság egyéb módon meghatározható csoportja ellen bűncselekmény elkövetésére felhív – ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg –, bűntett miatt öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő; (2) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki az (1) a)–d) pontjaiban meghatározottak ellen gyűlöletre izgat; (3) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1)-es illetőleg a (2)-es bekezdésben meghatározott bűncselekményt hivatalos személy követi el.”
Bóka János
Gál Kinga: Brüsszelben el akarják törölni az egyhangúságot, ez önmagában lemondásra adna okot
