Tűzáldozat a szabadságért

A Magyar Nemzet 1969. január 21-i számának első oldalán vezető hír számolt be arról, hogy hivatalba lépett Richard Nixon, az előző novemberi amerikai elnökválasztás győztese. Moszkvában bejelentették – így az alcím –, hogy a Szovjetunió kész eszmecserét folytatni az Egyesült Államokkal a nukleáris leszerelésről. A címlapon ezenkívül a nyugdíjasokról/nak szól a két hasábon végignyúló vezércikk: „biztosak vagyunk abban, hogy az ország gazdasági helyzetének javulásával sor kerül a régi nyugdíjasok helyzetének megjavítására is”. (Na, ebben aztán biztosak lehettek.)
Az újság második oldalán 17 soros hírben jelenti Prágából az MTI, hogy a csehszlovák fővárosban az előző napokban szórványos tüntetésekre, szovjetellenes megnyilatkozásokra, rendbontó akcióra került sor, amely az ottani kommunista pártnak és kormánynak „a konszolidációra irányuló erőfeszítéseit próbálja megzavarni. A megmozdulás mögött meghúzódó jobboldali erők igyekeznek tovább szítani azt a hisztériát, amely Jan Palach prágai egyetemi hallgató öngyilkosságához vezetett” – fogalmaz az újság. „Mint a CTK vasárnap jelentette, Jan Palach, aki csütörtökön a Vencel téren leöntötte ruháját benzinnel, és meggyújtotta magát, vasárnap délután a kórházban belehalt égési sebeibe” – idézi a január 21-i, keddi lap a távirati irodát.
Ha akkor normális világ lett volna, az újság legfontosabb hírének annak kellett volna lenni, amelyiket hiába is keresnénk benne. Csak a következő napi, szerdai szám hátsó híroldalán jelent meg, két mínuszos hír közt lapulva harmadikként, hogy „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, s ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Állapota válságos.” Hiába, nem volt a létező szocializmusnak, „minden eddigi rendszerek legjobbikának” (Lukács György) olyan ellentmondása, amelyet stilisztikailag fel ne tudtak volna oldani az arra hivatottak.
A több mint három évtizede történt egyéni tragédiák mögött sötét történelmi háttér húzódik. 1968 tavaszától – a világméretűvé dagadó baloldali-anarchista megmozdulások hátszelével – Csehszlovákiában egyfajta reformmozgalom generálódott, amely alapvetően nem lépett ki a rendszer kereteiből, csupán – megfogalmazói szerint – a szocializmust kívánta emberarcúvá átformálni. (Ebben és csak ennyiben hasonlít a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi forradalomhoz, amelyet szintén a reformkommunisták gerjesztettek, ám október 23-án a nép vette fel a harcot a szabadságáért.) A nyárra már az egész szovjet rendszert idegesítő folyamatot a moszkvai vezetés hatalmi szóval rekesztette be: augusztus 21-én hajnalban a Varsói Szerződés tagországai közül ötnek fegyveres erői – köztük a magyar „néphadsereg” alakulatai bevonultak Csehszlovákiába, „megvédeni a néphatalmat, megóvni a szocializmus vívmányait”. A rendcsinálás sokkal simábban ment, mint ’56-ban Budapesten, pedig a nemzetközi körülmények összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek voltak Prága javára. Történelmi pikantéria, és elgondolkodtató, hogy a „demokratikus hagyományaikról” nevezetes cseheket a brezsnyevi Szovjetuniónak kellett figyelmeztetnie: Csehszlovákia két egyenrangú tagköztársaság szövetségi állama, az alapszerződés szerint Pozsonynak is járnak mindazon állami és politikai jogosítványok, amelyeket addig Prága egyedül gyakorolt.
Az emberekre azonban nem ezek a politikai játékszabályok vonatkoztak. A kommunista uralom alatt élő Csehszlovákiában éppúgy voltak szabadságszerető, áldozatkész emberek, mint Magyarországon. Sőt a hazug propaganda ellenére csak akadozva haladó konszolidációt éppen egy prágai fiatalember hőstette leplezte le a világ előtt: Jan Palach egyetemi hallgató 1969. január 16-án a Vencel téren a történtek, a megalázó helyzet elleni tiltakozásul felgyújtotta magát. A szolgalelkű prágai vezetés – szovjet tanácsadóival együtt – azt sem tudta, miként próbálja kisebbíteni a botrányt, hiteltelenné tenni az áldozatot. Aljas sajtóbérencek szorgoskodtak a körülmények „felderítésén”: a diák személyes ügy miatt követett el öngyilkosságot, azért választotta e szörnyű módját a halálnak, mert beteg idegei felmondták a szolgálatot. Azt is tudni vélték, hogy idegen hatalom szolgálatában állt, a CIA megbízásából hajtotta végre demonstatív cselekedetét. Az ellenség hálójába került, amint a többi diáktársa és az igaz útról eltévelyedett egyetemi professzorok, híres művészek. Így működött akkoriban a haladó, humánus baloldali sajtó…
Nagy különbség ebben nem mutatkozott a két csatlós ország között. A magyarországi újságok sem mulasztották el megírni, hogy Bauer Sándor már előzőleg, „1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg”. Adózzunk most ennek a fiatalembernek, idehaza példátlan hőstette emlékének azzal, hogy újra leírjuk a tényeket, amelyeket tudunk róla. 1952. január 28-án született Pesten. Édesapja előző házasságából született féltestvére – akit az ostrom idején hurcoltak el az oroszok, s örökre eltűnt – után kapta a Sándor nevet. Négyéves gyerekként átélte, hogy a szovjet tankok szétlőtték Kacsóh Pongrácz úti lakásukat. A politikailag hátrányos helyzetű családból sikertelenül felvételizett a szegedi erdészeti szakközépiskolába, ehelyett autószerelő ipari tanuló lett az AFIT-nál.
Bauer Sanyi különcnek számít: főként történelmi könyveket olvas, az irodalom és a politika sokkal jobban érdekli a hétköznapi teendőinél. Baráti körében bátran beszél a diktatúráról, arról ábrándozik, hogy akár fegyverrel is megküzd az elnyomókkal. Edzi fizikumát, romantikus szervezkedésbe fog, felhívásvázlatokat vet papírra, guminyomdát készít röplapok sokszorosítására.
A reménytelenül szürke, alattomosan konszolidálódó hatvanas évek végén Jan Palach cselekedetének hírére szánja el magát a nagy tettre. Négy nappal a prágai önégetés után jut arra, hogy őneki is meg kell mutatnia ország-világ előtt: nem csak hazaáruló bérencek, megroppant gerincű lapulók és tehetetlenül önmagukat emésztő emberek élnek e dicsőséges múltú országban! 1969. január 20-án, hétfői napon benzint tölt egy kannába, gyufát készít a zsebébe, és Üllői úti lakásukról villamossal a Kálvin térre utazik. Onnan besétál a Múzeumkertbe – oda, ahol szegény Nemecsek Ernő üveggolyóit rabolták el a vörösingesek –, odamegy az épülethez, végiglocsolja a ruháját benzinnel, és meggyújtja. Miközben eleven fáklyaként lángol, mindkét kezében piros-fehér-zöld lobogót tart.
A BRFK politikai vizsgálati alosztálya gőzerővel dolgozott a roppant kínos ügyön. Négy napon belül két önégetés a békésen épülő szocialista táborban… A „Fáklyás” fedőnevű dossziéba gyűlnek a házkutatásokon összeszedett „bizonyítékok”, papírok, feljegyzések, jelentéktelen tárgyak. Az odahaza megtalált búcsúlevelét is elkobozzák. „Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek” – ez olvasható rajta.
Három napig haldoklott a Honvéd Kórház égési osztályán. Tizenhét évet sem élt.
*
Bauer Sándor hőstettének emlékére holnap, 2001. október 17-én 15 órakor emléktáblát leplez le a Fidesz-Magyar Polgári Párt országgyűlési képviselőcsoportja nevében Szájer József frakcióvezető. A megemlékezésre minden szabadságszerető embert várnak.