Vasfüggönyön túli hírek

Fontos évforduló volt a múlt héten, mely nekem még fontosabb, mert benne van egész gyermek- és ifjúkorom, de mondhatom, fiatal felnőttségem is. Az ünnepelt nélkülözhetetlen társam volt 42 éven át, mert akkor hunyta le szemét örökre (ki tudja, tényleg örökre-e) az az intézmény, amely éppen ötven éve született. A Szabad Európa Rádióról van szó, amely végigkísérte életem jobbik felét. Sajnálom a gyermekeinket, unokáinkat, mert nekik már fogalmuk sincs és remélem, nem is lesz arról, mit jelentett a vasfüggöny. A Vasfüggöny, így nagy V-vel, mely a megszállás után ereszkedett le Közép-Európa váltságdíjként odadobott népeire, mely nem csak utazási tilalmat jelentett, de a szabad információ hiányát is. Határon elvett könyveket, újságokat, le nem fordított műveket, újra ki nem adott írásokat és folyamatos hazudozást a Nyugat Coca-Cola-mámorban fetrengő fiataljairól, a szocializmus felsőbbrendűségéről és arról, mikor éri utol a SZU Amerikát az egy főre eső ekevastermelésben.
Ezt törte meg a Szabad Európa. A hírt adta, azt a távoli, elérhetetlen világot adta, amelyre úgy tekintettünk, mint a majomházban gubbasztó emberszabásúak, hisz mi is élhetnénk szabadon és boldogan, ha nem lenne itt ez a rács. S ha nem lenne itt ez a rács, akkor kiderülne, mi sem csak emberszabásúak vagyunk, hanem emberek. Éppen olyan európai emberek, mint akik Münchenben, Párizsban vagy Londonban élnek, de ők kimondhatják a gondolataikat, ők elutazhatnak a barátaikhoz egy másik országba, ők azt írnak és olvasnak, amit akarnak, mert ők „örökbe kapták” a szabadságot, ahogy Márai írta, nem úgy, mint mi. Akkor még nem is tudtuk, hogy a mi rabságunk volt az ő szabadságuk ára, s ezért nem jár igazán köszönet a napi 18 óra adásért, mert ez nekünk jussunk, utolsó jussunk, mint rabnak a beszélő. Nekünk jogunk volt hallgatni őket, s nekik kötelességük volt beszélni, mert a mi szánkat azért fogták be, hogy ők ott beszélhessenek. Mi azért voltunk kénytelenek hegyek s völgyek között zakatolni itt naphoszszat, hogy nekik Elvis Presley énekeljen, mert mi voltunk azok a szüzek, akiket a Sárkány minden nap elfogyasztott, mi voltunk az ára annak, hogy ők szabadon élhessenek. Egyszer felhívnám valamelyik kívánságműsort és elmondanám, hogy én milyen zeneszámot kérek? Én a Forgószínpad szignálját kérném, melyet minden reggel 8 óra 10 perckor meghallgattam. Talán az volt a címe: A munkások dolgozni mennek, talán Mitch Miller férfikara énekelte, nem tudom, de tudom, ha meghallanám, sírni kezdenék, mint egy óvodás, aki még őszintén tud sírni, vagy mint egy ötvenéves férfi, aki tud uralkodni magán, ezért, ha elsírja magát, akkor az ugyanolyan őszinte.
Fülemben Mikes Imre hangja: „Gallicus rovatát, a Reflektort hallották”, a hangszín, ahogy kiejtette: „Rákosi Mátyás.” Le tudnám kottázni az egyre emelkedő hanglejtést, benne a szinkópát, a méltán indulatos férfi tónusát és a zengést, ahogy leejtette a hangsúlyt és befejezte a mondatot. Vagy a másik, „Mikes György beszél Londonból”, az a zengő érces férfihang, mintha Pat Boone beszélne magyarul, s mindehhez az a nagyon finom, nagyon magyar humor, ahogy egy ötperces tudósításba bele tudta varázsolni a világot, annak fonákját és mindennek gúnyos kritikáját. Nem felejthetem Halász Péter hihetetlen megbízhatóságát, okos és szép irodalmi jegyzeteit, a szerkesztők fórumának résztvevőit, Ambrus Mártont, Zoltán Károlyt, amelyek mind álnevek voltak, s mai napig életem nagy megtiszteltetése, hogy hazajövetelük után barátaimnak mondhatom őket. Ha Kovács K. Zoli bácsival, az egykori Demokrata Néppárt képviselőjével beszélgetek (Zoltán Károly), sokszor elnézést kérek tőle, mert becsukom a szemem, s csak hallgatom. Ez az én mai Szabad Európám. Ilyenkor úgy érzem, visszatértem a múltba, s nem vele beszélgetek, de megint a rádiót hallgatom. És persze Cseke László. Istenem, hány, de hány felvételt csináltam a teenager partyról azzal a Mambó magnóval, mikor az elhalkuló adást a potméter feltekerésével, majd erősödés esetén visszafelé forgatásával próbáltam egyensúlyban tartani. Nagyapámnak még a háború előttről volt egy rendes, régivágású háromnormás rádiója, ahol pillanatok alatt megtalálta a Szabad Európát. Este, amíg mi nagyanyámmal és nagynénémmel lórumoztunk, ő leült a készülék mellé és hallgatta. Nem sokáig, mert rendszerint elaludt, amit a rádió nem érzékelt, s néha az adás felerősödött, amíg a kormányos szunyókált. Ha már nagyon hangos lett, nagyanyám felsikoltott: – Béla! Kihallatszik! Mire az öreg hirtelen horkanva feleszmélt, és lehalkította. Ez a két szó gyermekkorom meghatározó emléke, vélem nem csak az enyémé, de kortársaim jó részéé is. Kihallatszik. Mert Szabad Európát hallgatni tilos volt. Emlékszem, még a hetvenes években védtem egy szerencsétlent, aki ellen azért emelt az ügyészség vádat izgatás miatt, mert kitette a Szabad Európát az ablakba. Feleségemnek volt egy nagynénje, aki Szabad Európa-ügyben a világcsúcs volt, az ő rádiója ugyanis csak erre az adóra volt állítva (amíg nálunk kötelező volt használat után visszatekerni a Kossuthra), Nunuska – mert ez volt a családi beceneve – 1951 óta nem hallgatott soha más rádiót, csak ezt. Tíz évvel elébb halt meg, mint a rádió, gondoltam, sírjára teszek egy koszorút: „A leghűségesebb hallgatónak, a Szabad Európa Rádió” felirattal, de 1983-ban ez még nem volt tanácsos.
Nincs még egy nép és nincs még egy rádió, amely így egymásra talált volna. Leleményes népünk számtalan névvel illette, merthogy társaságban nem volt tanácsos arról beszélgetni, hogy: Hallottad, mit mondott tegnap a Szabad Európa? Ehelyett ezt mondtuk: Tegnap azt mondta Cegléd, vagy Képzeld, bemondta Szabadbattyán, hogy… Kevés olyan intézmény van, amely azért dolgozik, hogy megszűnjék. Minél jobban végzi a dolgát, annál hamarabb. Ezt a paradoxont élték át a rádió szerkesztői. A Szovjetunió megnyerte a háborút, de elvesztette a békét. Ebben nem csekély szerepe volt a Szabad Európa Rádiónak.
Huszonhét évesen, 1977-ben voltam először Nyugaton. A harmadik napon kis Fiatommal begurultam Münchenbe. Másnap kimentem az Englischer Gartenbe, mert látni akartam, hol készül a Szabad Európa. Nyár volt, harsogóan zöldellt az egész nagy park, melynek egyik végében (ha egy parknak egyáltalán van vége) húzódott meg az a nem is olyan nagy épület. Mintha csak egyszerű müncheni polgár lennék, megpróbáltam lazán elsétálni előtte, de éreztem, feldobog a szívem, és azt is éreztem, valaki figyel, mert nem lehet, hogy ne figyeljen, hisz én onnan jöttem, ahová ezek a hangok mennek, én ebben a parkban idegen vagyok, mert én a Fül vagyok s ez itt a Száj. S hogy én most itt lehetek, éreztem, ez több, mint amit a Vasfüggöny megenged. Nem voltam akkor sem paranoiás, de biztos voltam, hogy valamelyik fa mögül valaki lefényképez. Nem néztem fel a kapura, elsiettem. S a rádió szólt tovább a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja