A hallgatag oklahomai

Mindig, amikor valami szörnyűség történik valahol, jönnek az álmatlan éjszakák, a rémlátomások – vallotta be Paul Howell a Time munkatársának. Szeptember 11-ig lakóhelye, Oklahoma szenvedte el a legszörnyűbb terrortámadást amerikai földön, s Howell ma is gyötrődik attól, hogy hat esztendeje 28 éves lánya is áldozatul esett a robbanásnak.

Mégis, amikor meghallotta, mi történt New Yorkban, azonnal úgy érezte, hogy oda kell mennie – segíteni. Az amerikai metropolisban az eltűnt hozzátartozóikat kereső családtagok gyakran kérdezték tőle, hogy átélt-e már valaha is ilyen szörnyűséget az életében. Erre a 64 éves oklahomai mindig azt válaszolta, hogy nem. Hallgatott a saját gyászáról. Pedig szenvedett, nagyon szenvedett, mert rendszerint adódott valami, ami „visszapergette azt az istenverte időt, egy repülőgép vagy egy szirénázó mentő hangja”. Két hetet töltött Manhattan romjai között, összeszorított fogakkal, megőrizve higgadtságát, miközben körülötte reménykedők tolongtak, zokogtak, elájultak vagy öklendeztek. Mindvégig úgy érezte, fontos megmutatnia a szenvedőknek, hogy ő, aki lánya elvesztése után megjárta a poklok poklát, hat évvel a szörnyű tragédia után még a saját lábán áll. Holott neki sem volt egyszerű. Három évébe telt, amíg meg tudott szabadulni depressziójától.
Howellhez hasonlóan számos oklahomai indult el New Yorkba, hogy enyhítsék a szenvedők fájdalmait, hiszen ők már jóval a New York-i tragédia előtt megtapasztalták, hogy mit jelent egy terrortámadás. Oklahomában a robbantás évfordulóján minden évben minden áldozatra egy másodperces csenddel emlékeznek – 168 másodpercen át. Ha ugyanezt tennék New Yorkban, az csaknem másfél órát venne igénybe. Az oklahomaiak közül sokan átélték a terrortámadást követő betegségeket, és kipróbálták az elixíreket is. Most úgy gondolják, hogy ezt a fájdalmas tudást a New York-iak javára fordíthatják. Noha tisztában vannak azzal, hogy ami Oklahomában százakat érintett, az New Yorkban most ezreket sújt.
Nemcsak az eltűntek hozzátartozói, de a mentőalakulatok tagjai is a veszélyeztetettek közé tartoznak. Az oklahomaiak tapasztalatból tudják, hogy azok közül, akik közvetlenül szenvedő alanyai voltak a terrortámadásoknak, néhányan öngyilkosok lesznek, fél év múlva is minden második ember szenved majd pszichiátriai betegségekben, s sokan még hat év múlva is gondozásra szorulnak. Nehéz a talpra állás. Oklahomában tíz hónappal a robbanás után csak néhány gyermek született havonta. Egy év múlva 16, két év múlva 37. Azok közül, akik elvesztették házastársukat vagy gyermeküket, sokan még ma is a telefon közelében, listával a kezükben alszanak, hogy a hasonló sorsúak bármikor felhívhassák őket, vagy hogy ők telefonálhassanak, ha összeszorul a szívük. S azt is tudják, hogy mindenkor nyugtalanság és szomorúság lesz úrrá az embereken, ha újabb terrortámadásról hallanak.
A szeptember 11-i terrortámadásokat követő héten Oklahomában valósággal égtek a lelkisegély-vonalak – háromszázan telefonáltak, háromszor annyian, mint korábban. Howell úgy tudta elkerülni a visszaesést a gyász, a bánat örvényébe, hogy rögtön New Yorkba indult. Két nappal azután pedig, hogy hazament Oklahomába, már ismét a Vöröskereszt irodájában toporgott, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szeretne visszatérni New Yorkba.