A játék örök

Törökországban 47 éves álom beteljesüléséről beszélnek, Németországban a tartományi belügyminiszter a csapat taktikájáról áradozik, Csehországban az emberi tartást, a lelki egyensúlyt kérik számon – és a sor még folytatható, pedig nem történt semmi különös, csak kiderült, hogy mely válogatottak lehetnek ott Európából a jövő évi labdarúgó világbajnokságon.

A futballra mindenki figyel. Tetszik, nem tetszik: társadalmi ügy.
A világ legegyszerűbb játéka, szabályai ősidők óta változatlanok, a lényegét a kisóvodástól a nyugdíjasig mindenki megérti (kivéve a lesszabályt).
Erre lehet építeni. Üzletágakat éppen úgy, mint karriereket.
Pontosan még senki sem érte tetten, hogy talált rá a tőke a futballra, senki sem vázolta hitelt érdemlően, hogy egy-egy országban mi volt előbb: a siker vagy a befektetés? Az cáfolhatatlan, hogy napjaink futballnagyhatalmainál a gazdagság és a diadal édestestvérek.
A labdarúgás világra szóló üzlet. Lett. Idő kellett hozzá.
Meg stratégia, hozzáértés, és türelem. A sportág egyértelműen kizárja, hogy valaki áldozzon rá ma néhány milliót, holnap pedig milliárdokat vegyen ki belőle. Holnapután viszont már lehet rá esélye.
Volt, amikor arról szólt a mese, hogy a sport utánozza az életet. Napjainkban már szó sincs mesékről, a sport maga az élet.
A futball különösen.
A jövő évi világbajnokságon harminckét nemzet képviselteti magát. Kétszer annyi, mint harminchárom esztendővel ezelőtt. Oka van annak, hogy miközben az élet (esetünkben: a rendezés) enyhén szólva nem lett olcsóbb, a létszám a duplájára nőtt, a részvétel presztízse pedig magasabb, mint valaha. A pénz végérvényesen rátalált a játékra, s ezzel olyan hátteret nyert a sportág, hogy magabiztosan tekinthet a jövőbe.
A Bajnokok Ligája remek példa erre. Egy évtizede az európai szövetség kitalálta, hogy közös bajnokságot szervez a kontinens legjobb csapatainak. A nemzetek egy emberként hördültek föl az ötletre, a testület pedig széttárta a kezét, ha nem, hát nem... Aztán szépen, csendben, módszeresen átszervezte a bajnokoknak kiírt kupasorozatát, elnevezte ligának, megteremtette az anyagi hátterét, a pénzből arra is futja, hogy a résztvevők szinte minden megmozdulását díjazza – legyen elég itt csak arra utalnom, hogy minden lőtt gólért fizetség jár a kluboknak –, és ezzel kimondva-kimondatlanul máris létrejött az európai szuperbajnokság.
És mégsem a pénz az úr. Főszerepe van, vitathatatlan, ám még mindig a játék viszi a prímet. A hírre, hogy egy-egy klubnak dollármilliárdjai vannak, aligha özönlenek száz- és százezrek a stadionokba, a sztárok, az általuk nyújtott produkció kedvéért viszont annál inkább.
Még mindig gól a gól, csel a csel, s tapsot érdemel egy-egy térölelő átadás.
Ezen nem változtathat a pénz, a politika. Amikor a futballista elindul a kezdőkörből, s összejátszva a társával villámgyorsan eljut az ellenfél kapujához, egy emberként morajlik föl a tömeg, csak az érdekli, hogy lesz-e gól az akcióból, vagy sem.
A játék nagyobb befolyással van a társadalmi környezetre, mint a körülmények rá.
Ezért örök.