A történelem új fejezete

A nemzetközi terrorizmus elfojtására irányuló – elsősorban nyugati – koalíció új szabályokat és mondhatni új biztonságpolitikai doktrínát teremtett alig négy hét leforgása alatt. A sebtiben alkotott Bush-doktrína értelmében nincsen semlegesség, csak a terrorizmus mellett, illetve ellenében tanúsított elkötelezettség. A katonai jelenlét és az afganisztáni közvetlen fegyveres beavatkozás jogszerűségét a felelősségtudat egyetemes kinyilatkoztatása, illetve a demokráciák totalitarizmus ellen folytatott harca teszi indokolttá. A válságkezelésben eszerint elvileg minden demokrácia érdekelt, mivel érintett lehet úgy, mint potenciális célpont, akár úgy is, mint belbiztonságában és külgazdaságában folyamatosan veszélyeztetett állam. Az ENSZ támogatását is élvező válságkezelésre létrejött nemzetközi koalíció, úgy tűnik, nemcsak a térség, hanem az egész világ szövetségi struktúráját képes gyökeresen megváltoztatni.

Mi következik a hidegháború után? – tettük fel a kérdést a kilencvenes évek elején. A bipoláris rendszert – amelyet az amerikai, illetve a szovjet befolyás alatt álló országok politikai és katonai koalíciója határozott meg – a többpólusú világ regionális hatalmainak rendszere váltotta fel, amelyben az Egyesült Államok jelentette az egyetlen, szinte mindenható világhatalmat. A szeptember 11-én történt tragédia, amelyet ez a világhatalom szenvedett el, azonban egy gyökeresen új világrend kialakulásához, az államok kapcsolatrendszerének átszerveződéséhez járult hozzá. Ez a világrend nem a második világháború, sem pedig a közel ötven évig tartó hidegháború nemzetközi modelljét élesztette újra. Egy gyökeresen új jelenségről van szó, amit „globálterrorizmusnak” nevezhetünk.
A kétpólusú világ biztonságpolitikai követelménye – amely a fegyveres erők egyensúlyára és a hadviselés kényszerű modernizálására épült –, valamint a nagyhatalmak más államokkal szemben függőségi viszony kialakítására irányuló törekvése, úgy tűnik, már a múlté. A hidegháborút követő pacifikus törekvéseket a világot átszövő terrorista szervezetek és szakadár mozgalmak páratlan aktivitása hiúsította meg. A hidegháborút meghatározó elvek közül egyedül az ideológiai szembenállás tűnik újraéledni. A szellem kiszabadult a palackból.
A terrorista diaszpóra a nyugati világ ellen érzett gyűlölet és a vallási identitás veszélyeztetettségének érzéséből táplálkozó, agresszív ideológiai öntudat önmagára ébredése révén igazolja létjogosultságát, és ahol tud, totalitarista állami berendezkedést hoz létre vahabita, illetve tálib mintára. A globálterrorizmusra éppen az jellemző, hogy nem kötődik specifikus államcsoporthoz, illetve hogy – egyes kivételektől eltekintve – nem azok védelempolitikai doktrínájának része, hanem elsősorban az iszlám vallás hadseregekbe szerveződő szélsőséges követőinek harca a modern társadalmak kontinenseken átnyúló befolyása ellen. A terror mindenütt jelen van, lappangó és gyáva.
A fundamentalista iszlám önmagában is ellentmondásos. Az arctalan tömegek lemészárlását végrehajtó terroristák saját civilizációjukkal fordulnak szembe. A morális tisztulásra vágyó fanatikusok gyilkosságok és merényletek révén akarják másokra is rákényszeríteni állítólagos morális feljebbvalóságukat. A fundamentalizmus cinikusságát jól mutatja az is, hogy nem kívánja büntetni a javak és nyugati típusú szolgáltatások narcisztikus ünneplésében élő szaúdiakat, emírségieket és kuvaitiakat abszurd kirakatpuritanizmusukért. De álnokság álnokságot szül: könnyebbnek tűnik ugyanis a Perzsa-öböl déli részén élőknek pénzzel és fegyverrel elhallgattatni a fundamentalistákat, mint lemondani az exkluzív, kicsapongó, hedonista életmódról.
Abban mindenesetre igaza volt korunk kiemelkedő politológusának, Samuel P. Huntingtonnak, hogy az új világ a civilizációk ütközése mentén alakul ki, de talán alábecsülte a kultúrák vallási alapját, amely nem a közhiedelem kialakulásához, hanem sokkal inkább az erre épülő ideológiák reneszánszához vezet. Huntington visszautasítja a gazdasági, illetve ideológiai eredetét a modern konfliktusoknak. Látjuk azonban, milyen erővel képes hatni egy olyan ideológia, amely nem a vallás lényegi, hanem funkcionális erejére, a hit alapjául szolgáló szentírástól eltérő normatív (általánosan kötelező) parancsolatokra építi tekintélyét. Ezek a törvények pedig a Korántól eltérőek, diszkriminatívak, sovinizmusra buzdítók, és az egyetemes emberi jogokkal ellentétes kegyetlen regulákra, önpusztító és önbeteljesítő jóslatok ostoba tekintélyelvűségére épülnek.
A vallási normák, személyek bálványozása az elnyomó társadalmi intézmények (vallási rendőrség, saría jogtudósai) és azok által alkotott és kikényszeríthető törvények tekintélyét igazolják. A vallási ihletésű normák kegyetlen végrehajtása nem egyszerűen a személyes hit lélektanát, hanem sokkal inkább a hatalom megszilárdítását szolgálják, amelynek kölcsönhatásaként idomítják a hívőket, hogy engedelmeskedjenek az irracionális, de megkérdőjelezhetetlen törvények társadalmi feltételeinek és elvárásainak.
Az eszközök szinte kimeríthetetlenek: a vallási vezetők politikai hatalmának kiépítése és legitimizálása, az így keletkezett megkérdőjelezhetetlen vallási és politikai autoritás hatalmának érvényesítése, könyörtelen ideológiai szigor, megtorlás a vallási alapon alkotott jogok és kötelezettségek laicizálásával szimpatizáló személyek ellen, agresszív következetesség a vallási ihletésű feladatok végrehajtásában, a dogmák gyakorlása ellen irányuló veszélyeztetettség érzésének mesterséges serkentése révén szervezett dezinformáció, a meggyötört és műveletlen tömegek fölötti politikai befolyás szinten tartása, a nők jogainak sárba tiprása, a minden nyomorúságért és szenvedésért felelős népek kijelölése, az ellenség stigmatizálása, és végül az eredeti vallási tanok gyűlölettel és gyilkossággal ellentétes tételeinek szándékos elhallgatása, illetve elhallgattatása.
A nemzeti büszkeséget a hűség érzése váltotta fel, amelyben pusztán az engedelmesség az erény, és nem a reflexív racionalitás. Nem lehet ugyanis következetes az, aki eleve megkérdőjelezi a vallási elkötelezettség értelmét és tartalmát: csak az hajtható végre, ami a vallási törvényeknek megfelel, és csak az felel meg a vallási törvényeknek, ami végrehajtható. Egyedül ilyen értelmetlen lelki állapotban lehet egy utasszállító repülőgépet ártatlan utasokkal, nőkkel, gyermekekkel egy túlzsúfolt felhőkarcolóba irányítani a világ egyik legnépesebb városának belvárosában.
Ez a jelenség, egyetemes ideológiai üzenete révén, képes többet elérni, mint amit a ma már klasszikusnak tekinthető nacionalizmus valaha is elérhetett. A globálterrorizmus szellemi vezetői jól tudják, hogy a nacionalizmus érzésének ideológiai felcserélésével a vallási szolidaritás nemzethatárokon átnyúló kulturális igényét fogalmazhatják meg, amely már sokkal hatékonyabb, erősebb, mint a nacionalizmus. A „morális megtisztulás” hamis ígérete, a szigorú vallási tradíciókból táplálkozó önkényes igazságtudat érzése minden más nemzetközi normarendszerrel szemben felhasználható.
Új fejezet nyílt tehát a világtörténelemben: a terroristák kora. Ez egyértelműen átrendezi majd az államok nemzetközi rendszerét, és meghaladja a korábban kimeríthetetlennek tekintett nacionalizmust.