Aknatámadás a józan ész ellen

A sajtó felszínes. Szükségszerűen az, elsősorban terjedelmi korlátai miatt. De gúzsba kötve kénytelen táncolni a joggal szembeni kiszolgáltatottsága következtében is. Az írott és az elektronikus média legkülönbözőbb területén dolgozó újságírók az abszurditás határait súroló rémtörténeteket tudnak mesélni, mivé alakul át egy-egy sztori, amikor beszorítják azt a szűk értelemben vett jogszabályok, azok értelmezései közé. A jogászok pedig nem beszélnek már igazságszolgáltatásról, a szakma a jogszolgáltatás kifejezést használja. A valóságban zajló folyamatok feltárása ennek a jogrendszernek már egyáltalán nem feladata, sőt, lehetőséget teremt arra, hogy az elkendőzési törekvések jogerőssé váljanak. Talán sokan ismerik azt a viccet, amikor ítélethozatal után a peres felek ügyvédei beszélgetésbe elegyednek a bíróság folyosóján. „Látod – így az egyik –, mégiscsak győzött az igazság.” „Nem baj – hangzik a válasz –, majd fellebbezünk.” Ezzel a végtelenül cinikus, ám a jogi eljárásokban teljesen életszerű logikával szemben a sajtó tehetetlen, csupán saját eszközével, a nyilvánossággal képtelen fölé kerekedni.
*
„Kihívom magát egy párbajra… – hangzott el ez a mondat egy parlamenti képviselő szájából 1996-ban –, …az a győztes, aki kettőnk közül tavaly több személyi jövedelemadót fizetett.” A kihívott fél nem sokat várt a válasszal: „Ön nyert!” – vágta rá a milliárdokat forgató nagyvállalkozó. E rövid beszélgetés a magyarországi korrupció mérföldkövének számító olajgate-ügyet elemző parlamenti vizsgálóbizottság képviselői fizetéséből élő MDF-es elnöke, Demeter Ervin és a vizsgálóbizottság elé beidézett Hujber Ottó, az MSZP vállalkozói tagozatának elnöke, az orosz–magyar államadósság hasznosítása körül kialakult botrány egyik főszereplője stb. között zajlott le. A Horn-kormány alatt nyilvánosságra került olajgate-ügy mindkettejük sorsát meghatározta, azonban látszólag már semmi közük egymáshoz. Lezajlott egy kormányváltás, Demeter Ervin ma a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter, az ügy kipattanása idején fűnek-fának nyilatkozgató Hujber Ottó pedig az azóta is gyarapodó cégbirodalmának ügyleteit a nyilvánosság elől rejtegető üzletember.
A szocialisták vállalkozói tagozatának egykori elnöke néhány cégén keresztül rástartolt a Magyarországon elfekvő fegyverkészletekre, amelyek közül nem egyet busás haszonnal értékesített külföldön. Az egyik fegyverügyletről 2000. január 27-én cikk jelent meg a Napi Magyarországban Tiltott ösvényen jutott harminc aknavető Bulgáriába címmel. Az azóta a Magyar Nemzettel összeolvadt napilap újságírói arról tájékoztatták olvasóikat, hogy a Hujber Ottó érdekeltségi köréhez tartozó Intertraverz Rt. 1999-ben a Gazdasági Minisztérium (GM) exportengedélyével aknavetőket és alkatrészeket szállított az említett országba. Az ilyen ügyletek a Magyarország által is aláírt és jogszabályba foglalt wassenaari egyezmény hatásköre alá tartoznak, amelynek a célja az, hogy az aláíró 34 tagország területéről ne kerülhessenek fegyverek és katonai berendezések illetéktelen, a terrorizmust támogató országokba. Az egyezmény érvényesítésének alapja, hogy a fegyverszállítmányok útja bármikor nyomon követhető legyen, aminek különös jelentőségét – ha addig nem, hát – 2001. szeptember 11. óta talán mindenki elismeri.
Az Intertraverz Rt. által lebonyolított fegyverexport azonban ennek a követelménynek nem felelt meg, mivel a bolgár fél nem teljesítette maradéktalanul az előírásokban szereplő, érthetően szigorú formai követelményeket, amelynek következtében a fegyverek további sorsáért a felelősség hazánkat terheli. A Napi Magyarország a hozzá eljutott dokumentumok alapján bemutatta, hogy az engedélyt kiállító hivatal minden magyar hatóság magatartásával ellentétesen járt el. A Gazdasági Minisztérium Engedélyezési és Közigazgatási Hivatala Export-ellenőrzési, Vegyi és Biológiai Fegyvertilalmi Irodája az említett irat hiányában – a magyar jogszabályokkal ellentétesen – állította ki az exportengedélyt. Az iroda munkatársai ugyan érezték, hogy bibi van a dologban, amit írásban jeleztek a hivatal vezetőjének, Gilyán Györgynek, aki a jelzés ellenére mindent rendben talált, és ezt szignójával hitelesítette. A sajtóban a mai napig azt állítja, hogy az engedély kiadása jogszerű volt. A fekete fegyverüzlet gyanúját azonban tovább erősítette az újságírókban a Népszabadságban megjelent hír is, miszerint ilyen típusú aknavetőkből a bolgár hadseregnek a magyarhoz hasonlóan nem hiánya, hanem feleslege van. Kérdés tehát, hogy akkor vajon minek kellett nekik.
A Magyarország szempontjából rendkívül kényes ügy miatt a lap újságírói a lehető legkörültekintőbben jártak el. A cikk nyilvánosságra hozatala előtt megkeresték Gilyán Györgyöt, aki régi motoros az apparátusban. A Horn-kormány közigazgatási államtitkáraként vett részt például hivatalból azon tárcaközi bizottsági üléseken, amelyen az MSZP-s Hujber- és Máté-cégeknek osztogatták az orosz adósságdollárokat, s amelyeken maga Hujber is részt vett meghívottként. Mindenesetre Gilyánnak a minisztériumtól – érthetetlen módon pályázat nélkül – kapott felelős állása, valamint az, hogy a GM-ben senkinek sem volt, illetve nincs mersze megvizsgálni például ebben a fegyverexportügyben betöltött szerepét, azt jelzi: rendkívül erős pozíciót tudott kiépíteni a számára 1998-tól, immáron nem elvtársias irányítás alatt álló közegben is. Nos, a lap megkeresésére Gilyán egy hét haladékot kért, amíg kivizsgáltatja az ügyet. Persze már akkor tudható volt, hogy blöfföl a főigazgató úr. A vizsgálat eredményét valahogyan úgy lehetne összegezni: a hivatal nem talált magáról semmilyen terhelő adatot. Mindezt írásban küldte el a lapnak, ami rendben meg is jelent. Ezzel egy időben egyébként egy másik vizsgálódás is zajlott a hivatalban, ez azonban nem a fegyverüzlet tartalmi kérdéseire terjedt ki, hanem arra: kik szivárogtatták ki az információkat a sajtónak.
A Napi Magyarország ezután felkereste az Intertraverz Rt. igazgatóit: a cégnek fegyverüzleteket gründoló Nagy Sándort, a Honvédelmi Minisztérium legfelső katonai vezetésével máig rendkívül jó kapcsolatokat ápoló nyugdíjas főtisztet és (nem „azt” a) Berecz Jánost, Hujber Ottó első számú bizalmi emberét. Aki hallotta őket, érveikről az jutott eszébe, hogy magát Gilyán Györgyöt hallja. A GM-re hivatkozva először nem nyilatkoztak, később pedig minden akadékoskodás nélkül mindketten adatokat adtak az aknavetőügylet néhány részletéről. Ám hogy azok a cég üzleti titkait sértenék, akkor egyáltalán nem került szóba.
A cikk megjelent. Elég jól sikerült, rendes kis botrány kerekedett belőle. A GM azonban nem indított vizsgálatot, Gilyánt nem állította senki a szőnyeg szélére. Az ügyészség is hozta a formáját: a cikk megjelenése után nem kezdett el hivatalból nyomozgatni. A bűnüldözés gyakorlatát figyelembe véve az lehetett az egyetlen érv emellett, hogy Hujber nem Fidesz közeli vállalkozó. Pedig számtalan érv szólt a vizsgálat és a nyomozás mellett. Például – feltételezve, de nem megengedve – ha ezek a fegyverek felbukkannak valamely közeli vagy távoli válságövezetben, a nemzetközi botrány nem Gilyán Györgyre és nem Hujber Ottóra, hanem a magyar kormány fejére hullik vissza. Vajon miért nem ment ki valaki Bulgáriába ellenőrizni, hogy várnak-e még a hadtörténeti múzeumban kijelölt helyükre az aknavetők, vagy már embereket gyilkolnak halomra velük?
Mindez ráadásul nem először fordul elő Magyarországgal. Gondoljunk csak arra az 1994-ben lezajlott, nemzetközi diplomáciai konfliktust okozó esetre, amikor amerikai felderítők magyar haditechnikai berendezéseket találtak egy közel-keleti országban. Kovács László külügyminiszter nem győzött magyarázkodni amerikai kollégája, Warren Christopher előtt, s kettejük különmegállapodása tett pontot az ügy végére.
Pedig egy ilyen vizsgálat/nyomozás egy sor kérdésre adhatna választ, amelyből megfontolt következtetéseket vonhatna le például a túlságosan elnéző politika, a fegyverkereskedelemmel szemben hivatalból bizalmatlan titkosszolgálatok vagy a különböző engedélyezési eljárások felügyeletét ellátó gazdasági tárca, de a szakmai kudarcokkal küszködő ügyészség is, amelynek végre felül kéne vizsgálnia az elmúlt rendszerhez, illetve annak deklaráltan csupán gazdasági örökösének számító MSZP-hez kötődő politikai elfogultságát. A vizsgálat kezdhetné például a fejjel, Gilyán Györggyel, aki még a bíróság folyosóján is azt állította, hogy nem ismeri a fentebb említett tárcaközi bizottságokon vele közösen részt vevő Hujber Ottót.
Gilyán Györgynek ebben az ügyben tanúsított magatartása minden szempontból eltér a fegyelmezett bürokratáétól. Mutasson bárki ma egy olyan hivatalt, bankot, hatóságot, amelyik a hozzá beadott nyomtatványok, engedélyek, kérelmek, pályázatok formai-jogi hibájától eltekint, egyszerűen csak azért, mert nagyvonalú! Vagy egy olyan hivatalnokot, aki felelősséget vállal akkor, amikor nem kellene, hiszen Gilyán azt állítja, hogy az engedélyt nem ő adta ki, ő egyszerűen „csak aláírta”! De hát lehet-e ennyire nagyvonalú egy bürokrata akkor, ha fegyverkereskedelemről van szó? Kaphat-e az államtól, annak képviselőjétől engedélyt erre egy olyan cég, amelynek tulajdonosa egyéb cégein keresztül több száz millió forinttal tartozik a magyar államnak? Ez az adat nem üzleti titok: nyilvános, bárki által hozzáférhető. Minderre persze a (fő)hatóságok nem kíváncsiak, sem az MSZP-, sem a Fidesz-kormány alatt.
És mi történik ehelyett? Egyedül az ügyészek mozdulnak meg, és a banktitoksértés elvetélt vádjáról elhíresült VIP-listás kudarcuk után újra felülnek annak az Intertraverz által benyújtott feljelentésnek – üzletititok-sértés –, amelyik megint a dolgukat végző újságírók ellen irányul. Felülnek a GM és a HM hivatalnokaival jó kapcsolatokat ápoló Hujber Ottónak, aki azt állítja, hogy tízmillió forint körüli kár érte cégét, mert a bolgár fél elállt a további fegyvervásárlástól, egyetlen újságcikk miatt! Az viszont nem jut senkinek az eszébe, vajon miért áll el egy cég a jól jövedelmező üzlettől, ha egyszer minden körülmény megfelel a magyar és nemzetközi jogszabályoknak? Tán, mert az igazi haszon a fekete üzletből származik? Miért dőlnek be annak az 1996-ból már jól ismert hujberi demagógiának, amely szerint az aknavetőüzlet meghiúsulása miatt egy „kalap pénztől” esett el a magyar költségvetés, amit befizettek volna adó formájában? S amit pont az a Hujber Ottó erőltet, aki azért lobbizott Mezei András költő-vállalkozón keresztül és könyörgött Horn Gyulának, hogy az orosz adósság terhére behozott kombájnok után engedjék el cégének a vámot és az áfát, különben elviselhetetlenül kevés lesz a haszna! Miért nem mondja már meg valaki az ügyészeknek, hogy az újságszerkesztés az egy másik szakma?
Sajnos, olykor a független magyar bíróság sem lát át a szitán. Ilyenkor összekeveri a lényegest a lényegtelennel, az állami hivatalokra, illetve a magáncégekre vonatkozó, különböző jogszabályokat s a Magyar Köztársaságra nézve veszélyesebbnek ítél egy tényfeltáró újságcikket, mint egy tisztázatlan körülmények között nyélbe ütött fegyverkereskedelmi üzletet.
*
Első fokon győzött a jog. Nem baj, majd fellebbezünk.