Amerika új barátja

HÁTTÉR

Két történelmi képsor kísérte végig egyfajta kérdőjelként a világsajtóban az amerikai–orosz csúcsot. Az egyiken az 1945-ös jaltai találkozóról híressé vált fotó montázsa, amelyen Roosevelt, Churchill és Sztálin helyett ifjabb Bush, Blair és Putyin mosolyognak. A másikon Gorbacsov idősebb Bushsal golfozik, e páros folytatásaként pedig „Bill és Borisz” sétálnak nagy egyetértésben. Az első Oroszország nagyságát, míg a második az elmúlt másfél évtized hanyatlását, az Amerikához fűződő barátságba vetett reményt és a nyitás utáni csalódottságot fejezik ki. Az első, inkább a nyugati sajtót jellemző megközelítés azt sugallja, hogy Oroszország egy bukott nagyhatalomból ismét a nemzetközi színtér megbecsült szereplőjévé lépett elő. A második, főképp az orosz kételyeket érzékeltető képsor üzenete ezzel szemben az, hogy a mostani látványos közeledés is csak időleges, Washington taktikai, nem pedig stratégiai szövetségben gondolkozik a gazdasági szempontból stabilizálódása ellenére is gyenge Oroszországgal, a Kreml mai ura pedig elődeihez hasonlóan túl messze megy az ölelkezésben. Putyin, mintegy a hitetlenkedőknek Washingtonból azt üzente, hogy Oroszország és az Egyesült Államok „nemcsak partnerek, hanem könynyen lehetséges, hogy barátok is lesznek”. Mások – Moszkvában és külföldön egyaránt – Gorbacsov sorsát idézik erre, mondván, minél inkább barátkozott az a Nyugattal, annál inkább vesztette el tényleges hatalmát odahaza. Egy minapi, a tábornokok elégedetlenségét jelző, Moszkvában megjelent nyílt levélre utalnak, amelyben a „halál reformjának” nevezték azt, ami ma Oroszországban, elsősorban a védelem és külpolitika háza táján történik.
Az orosz elit egy mindinkább befolyását veszítő részének valóban nem tetszik Putyin két éve erősödő, szeptember 11-től kimondottan látványos nyitása. Ők még a kizárólag rakétákra, és nem a gazdaságra alapozott erőben gondolkoznak. Ennek ellentmond azonban Oroszország sorsának elmúlt évtizedes alakulása, s még tovább rontották a főként rakétákra alapozó biztonságpolitikai gondolkodás érveit – mindkét oldalon megkönnyítve a nukleáris alkut is – a szeptember 11-i események. A Gorbacsov sorsát idézők azt is figyelmen kívül hagyják, hogy Putyin nemcsak valódi ellenzék nélkül, de minden eddiginél nagyobb társadalmi támogatásra alapozva irányítja Oroszországot.
Óriási különbség az is, hogy míg Gorbacsov egy hanyatló birodalom első embere volt, addig Putyin egy érezhetően konszolidálódó országot vezet. A kétoldalú viszony alakulását az is jelentősen befolyásolja, hogy a ’90-es évek elejével ellentétben a kapcsolatok most nem idealizmuson, hanem pragmatikus, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó megközelítésen alapulnak. Amerikának nem csak a terrorizmus elleni nemzetközi koalícióban van szüksége Moszkvára. Egyre megkerülhetetlenebb hatalmas energiatartalékai miatt is, és nem nélkülözhető az új biztonsági rendszer kialakításakor sem. Ezért Amerika akár kockáztat is, és nem absztrakt demokrácia teljesítményéhez köti, hanem egy erős emberre építi e partnerséget. Oroszországot is egyre több érdeke fordítja a Nyugat felé. Így például nemcsak Kínával szemben szerezhet itt ellensúlyt, de modernizációs igényét is főképpen ez irányban elégítheti ki. A csalódás esélyét eleve minimalizálja az is, hogy Putyin most nem koldulni, kölcsönökért, adósságleírást kieszközlendő ment Amerikába, hanem saját érdekeit is szolgáló politikai gesztusaiért olyan feltételeket szabhat, mint a WTO-tagság felgyorsítása. Mindezekből már kirajzolódik, hogy ezúttal minden eddiginél nagyobb esély van az új típusú partnerség megalapozására, amelyben Putyin – a két ország nem tagadható geostratégiai érdekellentétei mellett is – Amerika új barátja, kevésbé patetikusan, kiszámítható partnere lehet.