Bencsics, a láthatatlan

Malonyai Péter
2001. 12. 01. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Bencsics fogalom.
Értelemszerűen, mert látni csak kevesen látták.
Senki sem tudott róla hiteles személyleírást adni.
Pedig volt rá igény, elhihető.
Az életembe akkor tört be, amikor elhatároztam, szakítok a büfézéssel. Elegem lett a huzatos lakókocsiból, a szendvicskenegetős hajnalokból, a féldecis műanyag poharakról már nem is beszélve.
Kell egy vendéglő, határoztam el, a sors pedig a kezemre játszott.
Szűk kis utca, kisvárosi hangulat, nyikorgó cégér, elől a söntés, hátul a terem. Kisvendéglő, a klasszikus fajtából.
A tulaj meglepően olcsón árulta a boltját, a kármentőnek támaszkodó masszív ivókat, a kockás abroszos asztaloknál üldögélő ínyenceket nézve, elképzelni sem tudtam, mi az oka annnak, hogy szinte vesztegeti ezt az aranybányát. Már a nyelvemen volt a kérdés, ám aztán megembereltem magam, miért éppen én, a lehetséges vevő hívjam föl a figyelmét arra, hogy aranytojást tojó tyúkot enged ki a markából.
Hamar megegyeztünk. Belecsaptunk egymás tenyerébe – nálam még számít az ilyesmi –, megittuk az áldomást, jóféle borból, el is határoztam, másnap a fizetésnél megtudom, honnan érkezik, nekem is onnan kell hozatnom.
Aztán nem kérdeztem meg. És az üzletből sem lett semmi.
Elég volt hozzá egyetlen félmondat.
Ültem este a parkban, el-elnéztem a Duna felé, arról ábrándoztam, hogy az én kisvendéglőmnek híre megy nem csupán Szentgotthárdtól Záhonyig, hanem azon is túl – keletre, nyugatra egyaránt. Étlapokon törtem a fejem, megesküdtem magamnak, hogy nálam bizony csak fasírttal tálalják majd a kelkáposzta főzeléket, a húslevesben lesz egy csipetnyi fokhagyma, a bécsit pedig olyan forró olajban süttetem, hogy a panírnak meg se fordulhasson a fejében, hogy leváljon a húsról.
Egészen megéheztem az álmodozástól, beültem hát a törzshelyemre, úgy gondoltam búcsúzóul, mert néhány nap múlva a saját szakácsom főz majd rám, nem is akármilyen ételeket (az aranygaluska visszatérően megfordult a gondolataimban, erre emlékszem).
Bort rendeltem, meg hideg sültet, az italtól kellemesen elbódultam, az étel megnyugtatott, rágyújtottam, s már a második slukk után eldicsekedtem a főúrnak, hogy meglehet, utoljára lát, mert nemsokára a sajátomban simítgatom majd az abroszt.
Szó szót követett, a teremfőnökök klasszikusa (magasszárú, fűzös cipő, csokornyakkendő, tiszta hangerli) bólogatva hallgatott, egészen addig, amíg ki nem ejtettem a vendéglő nevét. Akkor összevonta a szemöldökét, s az arcomba suttogta:
– Ne vegye meg… Az a Bencsicsé…
– Bencsics? Nem ő áll a tulajdoni lapon.
– Nem áll ő sehol sem jó uram, neki kell leadni a pénzt.
– Milyen pénzt?
– A védelemért… Most már érti?
Nem értettem, de elmagyarázta. Megtudtam, hogy a Bencsics mindenek fölött. Az egész környék neki tejel, ha csak kiejtik a nevét, ajtók nyílnak ki, s szemek csukódnak le (hogy csak a két szélső értéket említsem).
Elég az hozzá, hogy egész éjjel ébren hánykolódtam, reggelre pedig elhatároztam, nem kell nekem vendéglő.
A Bencsicsbe pedig üssön bele a ménkű!
Aztán mégis ő etet, azóta is.
Történt pedig, hogy a kis büfét már korábban eladtam, a pénzt pedig föléltem. Egy fillérem sem volt. Éhesen, fázósan jártam a várost, amikor egy nap a lábam odavitt álmaim netovábbja, a kis utcában lévő vendéglő elé.
Új cégér, frissen mázolt ajtók, csak találtak vevőt az üzletre.
Nyálam csurgatva nézegettem az étlapot, képzeletben már egy hétre előre megebédeltem, és vacsoráztam, amikor gondoltam egy merészet, és benyitottam.
Három fogást faltam be egyszuszra (a kelkáposztát persze pörkölttel hozták), halkan böffentettem, kiittam a maradék sörömet, és a fizetőért küldtem. Mi tagadás, a torkomban dobogott a szívem, de nem volt más választásom, egy fillér híján végig kellett vinnem, amit elterveztem.
Ránéztem a számlára, bólintottam, közelebb intettem a pincért, úgy suttogtam:
– A Bencsics úr azt mondta…
A hatás leírhatatlan volt, ha azt mondom, lekefélték a kabátomat, mielőtt rám segítették, semmit se mondtam.
Tényleg nagy hatalom az a Bencsics.
Persze, engem se faragtak fából, a varázsszó birtokában azonnal tudtam, mi a dolgom.
Attól kezdve bőségben telt az életem, volt kosztom, mégpedig kiadós. Néhány hét elteltével már az én szájam íze szerint főztek a környéken, távol áll tőlem a dicsekvés, de legyen szabad megemlítenem, hogy mindenütt a fasírt lett a honos a kelkáposzta főzelékhez.
Aztán egy szép, verőfényes kora tavaszi napon, amikor épp végeztem az Újházy tyúkhúslevessel, s türelmetlen pillantásokat vetettem a konyha felé a töltött dagadót sürgetve, magas, borostás, fekete kabátos férfi roskadt le az asztalomhoz. Levette a napszemüvegét, és mielőtt figyelmeztethettem volna az úri viselkedés szabályaira, csendben mondta:
– Bencsics vagyok…
Egyébként pedig, mondhatnak akármit, nem is olyan ehetetlen a kórházi koszt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.