Egy régi kérdés

Szimeon új „karrierje” Bulgáriában ismét arra mutat, hogy a királyok nem egykönynyen mondanak le a régi szerepről, és azt is, hogy a nemzetekben elpusztíthatatlan a vágy, hogy egy vezérben lássák önmaguk tükörképét. Ez már a politikán is túl van: a közösség spontán reakciójáról van szó, amikor a társadalmi piramis csúcsát leszeletelik az események, és ezzel a csonkítással gyógyíthatatlan seb keletkezik.

A politológusok alig mernek erről értekezni, mivel elfogadják, hogy az egyetlen üdvözítő rendszer a demokrácia, természetesen republikánus keretek között. Állítólag mást nem is fogadnak el a népek, amelyek csak akkor léphetnek a modernség bűvkörébe, ha demokratikus szavazási jogot biztosítanak polgáraiknak.
Kérdéses persze, vajon a demokrácia valóban ideális rendszer-e? Indonéziától Ruandáig mást mutat a kortárs történelem, de ez nem változtat a jelenlegi trónkövetelők helyzetén. Ők ritkán kerülnek vissza apáik trónjára, de ha ez megtörténik is, hosszú kerülő utat kell választaniuk, és garanciát nyújtaniuk, hogy tessék-lássék szuverének lesznek, mint most Szimeon és előtte a spanyol János Károly.
A múlt században a királypártiak erőteljesebben követelték vissza a királyt, akinek misztikus alakja akkor még erőteljesebb kontúrokkal rajzolódott ki a népek tudatában. Elsősorban mártírként volt jelen, ha számításba vesszük I. Károly angol fejedelmet, XVI. Lajos francia királyt és II. Miklós orosz cárt. E három király lemészárolása hangsúlyosabbá tette ügyük vallási színezetét. Így nem meglepő, hogy a XIX. század folyamán olyan vezért igyekeztek választani, kijelölni, aki már nem volt király, de választott államfő sem, hanem a kettő között állt. Jelöltben nem volt hiány: lehetett száműzött, kivégzett uralkodó leszármazottja vagy olyasvalaki, akit a történelem sodra vetett a felszínre. Ilyen újdonsült, lelkesítő király lehetett volna Kossuth Lajos vagy Boulanger francia tábornok a XIX. század vége felé; sőt ilyen király lett III. Napóleon a valóságban, összpontosítva személyében a tömegek királyaspirációját, nagybátyja legendáját és a társadalmi zavarok állítólagos megoldását.
Mindezek az események, amelyek meghatározták a kor történelmét, végül elméletekben csapódtak le. Amennyiben a királyság elavult rendszernek látszott a tömegek és az értelmiségiek szemében, a megoldás a jobb- és baloldal ítélete szerint a vezér alakjában kristályosodott ki! Ez forradalmi és ellenforradalmi meghatározás volt: sem királyság, sem köztársaság a maga forradalmi eszméivel, hanem a monarchia felújítása abban a meggyőződésben, hogy a tömegek átpártolnak a vezér oldalára, legalábbis ideiglenesen, átmeneti alakként elfogadják őt. A vezér egyszerre lenne népszerű és szakralizált személy, hagyománytisztelő és modern.
Az elmélet legtisztább szóvivője Donoso Cortes spanyol gondolkodó és államférfi volt, akinek „iskolája” átterjedt az európai újlatin országokra, a földrész egész déli részére, még Dél-Amerikára is, ahol a caudillorendszer sok mindenben utánozza a mai napig. A „vezér” felfogás nem lett univerzális, de mint politikai fogalom, igen. Minden társadalmi közegben rekrutált híveket: elfogadták a fiatal királypártiak (Cercle Proudhon), és miután a restauráció megbukott Franciaországban, a katolikus fiatalok (például Bernanos) úgyszintén; a hadsereg a magáévá tette az eszmét Görögországtól Argentínáig, nemkülönben egyes szocialista gondolkodók, mint Georges Sorel és bizonyos mértékben Max Weber, Werner Sombart, illetve a német konzervatív mozgalom tagjai. Sorel pedig két olyan követőt tudhatott a magáénak, mint Lenin és Mussolini.
A vezér (Führer, duce, conducator, caudillo és más variációk) tehát eleget tett az idők követelményeinek: általában kommunistaellenes, nemzeti irányt képviselt, tehát visszanyúlván a királyi (royalista) hagyományokhoz, óvatosan kezelte a taktikázó katolikus egyházat (innen a konkordátumok az új rezsimekkel), hallgatott a „kor szavára”, amely egyszerre volt liberális és szocialista. A monarchista ideál közben teljesen elkopott mint politikai ütőkártya, bár túlélte az időket Északnyugat-Európában (Anglia, Belgium, skandináv országok, Hollandia), olyan kompromisszumok árán, amelyek nem lehettek a déli államok ínyére. Így nem meglepő, hogy éppen az első világháború után divatos lett a vezérideál, amely egyszerre volt kommunistaellenes és népi, védőbástyája a politikán felüli, univerzális párt, történelmi ideológiája pedig a nemzet egysége, a múlt szimbolikája. Talán az Ibériai-félszigeten, Donoso Cortes hazájában mutatkozott ez az ideológia a legerősebben. Bár Franco és Salazar különböző utakon járt, de a „vezéralak” sok hasonlóságot mutatott. Későbbi „leszármazottjuk” a brazíliai Getulio Vargas és az argentin Juan Perón. Ők is el akarták kerülni a burjánzó marxizmust és az észak-amerikai kapitalizmus ideológiáját mint népeikhez nem illő tanokat.
Érdekes ezekben az esetekben, hogy végül is a vezérelv egyesíteni igyekszik a hagyományos baloldalt és jobboldalt. Pártjaik egyaránt elvetik a marxizmust és a plutokráciát, és új terminológiát fogadtatnak el, amelyben egyesül a hagyomány és az ultramodernség, és ennek megfelelően a hívek tábora is. Ideológiájuk gyökere: a személyes uralom, a szociális éberség, a nemzeti-népi kohézió, a jelszavak inspirációs hatékonysága, a „mi” és „ők” típusú felosztás.
Donoso Cortes utolsó tanítványa a német Carl Schmitt, bár nála a tanok már alkalmazkodnak a demokratikus időkhöz: a királyhelyettes nem a vezér, hanem a jogilag biztosított államstruktúra. De a nemzet sorsa fölött Schmittnél sem a köztársasági elnök vagy a parlament mondja ki a végső szót, hanem az a kevéssé pontosított instancia, amely meghatározza, hogy ki az ellenség, ki a barát, vagyis ítélkezik háború és béke ügyében. Ugyanez volt a kérdés a római szenátus és a konzulok számára. Azóta is az ő érveikkel vitatkozunk.