Formatervezett furcsaságok a Dorotheumban

Kultusz tárgyává váltak az 1900-as évek elejének olyan meghökkentő újításai, mint Carlo Bugatti íróasztala (90–120 ezer schilling) vagy tükrös faliszekrénye (50–65 ezer), Kolo Moser asztalvitrinje (120–150 ezer), illetve Josef Hoffmann selyemernyős réz asztali lámpája (250–350 ezer schilling).

A húszas évek avantgárdjának világhírű magyar mestere, Brauer Marcell is klasszikussá vált immár, akárcsak a hatvanas esztendőkben európai rangra szert tett Ghiczy Péter, illetve tojás alakú ülőalkalmatossága. Most mégsem róluk szólunk a Dorotheum legutóbbi árverése kapcsán – amelyet a múlt század fordulójától napjainkig született 300 tételből rendeztek –, hanem a meghökkentő kísérletekről, bátor újításokról. 1940 tájáról való Georg Carwadine Anglepoise elnevezésű három asztali lámpája – bézs, zöld és piros színben – (18–22 ezer között), 1945-ből származó, Ets. Jumo márkájú társa (20–25 ezer), Serge Mouilles 1950 után alkotott függeszthető lámpája (35–45 ezer), és a szintén tőle származó, állítható falikar nagyjából ugyanennyiért. Egy bécsi üzletből való Karl Hagenauer mennyezeti világítóteste (potom 25–35 schillingért).
Az ülőalkalmatosságokból is széles a kínálat, minőségüket és mennyiségüket tekintve egyaránt. A hatvanas években tervezte és kiviteleztette Anja-Lülja Praun hat darabból álló, F. L. P. jelzésű karosszék-garnitúráját (38–45 ezer schilling). 1981-es Hans Holleinnak a hollywoodi filmdíváról elnevezett Marilyn-szófája (70–90 ezerért). Az osztrák termékek között szerepel Franz West 1989-ben Szép kilátásnak keresztelt széke is (35–45 ezer schilling). A skandináv térséget idézi Arne Jacobsen csepp alakú ülőkéje (90–120 ezer) 1958-ból – amelyet a koppenhágai SAS Hotelnek készített –, ezzel egyidős Verner Panton szív alakú széke (12–15 ezerért), illetve karosszéke 1967-ből, azonos értéksávban. Hollandiából, időben pedig 1934-ből származik Gerrit Rietweld lécekből komponált nyugágya, lecsapható asztallappal (70–90 ezer). Ludwig Mies van der Rohe 1929-es tervezésű híres Barcelona-foteljának hatvanas évekbeli kivitelezéséért 60–70 ezer schillinget vártak.
Az olasz temperamentum rányomta bélyegét a hatvanas évek ipari formatervezésére is. Az itáliaiak valósággal tomboltak a színben és vonalban, mégis elegánsak és praktikusak tudtak maradni a bútorgyártásban. Osvaldo Borsani S88 jelzéssel forgalmazta összecsukható ülőkéjét, amelyet 30-35 ezerre becsültek, akárcsak Gaetano Pesce UP2 fotelját másfél évtizeddel későbbről. Amit első pillantásra felnagyított kalapformának vélnénk – ráadásul vörösre van festve, ezért óriás ajakrúzsra is emlékeztethet –, az nem más, mint egy tervezői hármas ülőpárnája. A „puffo” becenevű maxigyűszű Giorgio Ceretti, Piero Derassi és Riccardo Rosso közös agyszüleménye, együttes keze munkája (35–45 ezer) 1968-ból. Dekoratív, mégis praktikus a kaktusz ruhafogas. Tavalyi modell az olasz Broadway-szék (12–15 ezerért megszerezhető), és ez szinte átvezet az Amerikában született tárgyakhoz. Egy ijesztően vékony acélvázakra dobott, rikítóan zöld bársony „szalvéta” nem más, mint Georg Nelson 1955-ös Coconut-fotelja (80–90 ezer schilling közötti áron kínálják). Ennek az összegnek a feléért megszerezhető elvileg honfitársának, Joe Colombónak a 4801-es modellje. A latinos szenvedélyben a franciák is osztoznak az olaszokkal, hiszen Jacques Adnet a harmincas évek elején nem átallotta acélcső hajlítását giccses rózsaszín textíliával bevonni, ezzel enyhítendő annak hideg hatását (22–28 ezer schilling). Korábban, 1929-ben tervezte Le Corbusier sajátos asztalát, amelyet most 80–90 ezerért vesztegetnek. Végezetül az ötvenes évekből való egyedi példány Charles Eame „ugródeszkának” csúfolt kézi munkája, amely tulajdonképpen egy fotelhoz csatolható rakodópolc. Astrid Sampe svéd tervezőnő számára készítette, aki bizonyára értékelte a formabontó bátorságot (50–70 ezer schillingre taksálták).