Futball

Kedves Jezovics bácsi!
Tizenöt éves vagyok. Hat éve lakok itt Somogyváron. Szép teremben alszom, de sokan vagyunk. Nem tudom, tetszik-e ismerni az Esterházy-kastélyt, ahol a mi iskolánk van. Meg itt is alszunk. Teri néni megengedte, hogy írjak magának, Teri néni rendes, ő a mi felügyelőnk. De vannak rendes tanárok is. Nehezen tanultam meg írni, de tudok.
Amikor itt tetszettek járni a forgatáskor – még minket is le tetszettek venni, ahogy a szamárral meg a két kecskével és tyúkokkal mentünk a füvön –, azt tetszett mondani, olyan itt, mint a paradicsomban.
Nem tudom, hogy írhattam olyat, ismeri-e a kastélyt, mikor itt találkoztunk. Talán ezért mondják, hogy hülye vagyok. De én egyfolytában élek, nem tudom megszakítani.
Azt tetszett kérdezni, mit szeretek a legjobban. Legjobban anyát szeretem. De ő meghalt. Mégis emlékszem rá, piros arca volt, csak meghalt. Régen. Azután tettek engem ide be. Jó hely, csak szomorú. Nagy tó húzódik lenn, az erdő fele. Horgászni is szoktunk, versenyezünk, ki mennyit fog halból. Kis halak, de halak. Ahogy kiveszik őket a tóból, csillognak, mint karácsonykor az ezüst szaloncukrok. Én még sose nyertem. De próbálok.
Apukám is van, ő él is. Őt is szeretem. Három éve volt itt nálam, karácsonykor. Majd jön, azt mondta, és hozott egy futball-labdát. Olyan csíkosat. Nagyon szeretek futballozni, talán azt szeretek a legjobban. De vannak nálam sokkal ügyesebbek, elszaladnak mellettem. Ilyenkor félresodornak, kétszer ki is tettek a csapatból, mert nem tudtam elrúgni a kapuba menő labdát. Én pedig mindig beviszem magammal a hálóba. Teri néni megengedte. Még mindig bőrszaga van. Ha nem látják, ráteszem a fejem, azon alszok. Kicsúfolnának.
Azt is tetszett kérdezni, mi szeretnék lenni. Azt mondják, kertész leszek, fölsöpröm sokszor az udvart. Meg gereblyézek. Ha lehullanak a falevelek, mint most is. Szép lesz tőle a park. Én azt gondolom, ha sárga falevelek fekszenek a füvön, még szebb, de rendnek kell lenni. Gereblyézek.
Meg összeszedem a gallyakat, amiket a végzősök levágnak. Nem tudom, mutattam azt a fát, ami tekergőzik, tele van ágakkal. Azt mondta az igazgató bácsi, az a legszebb fa az egész parkban. Meg környes-körül. Olyan a koronája, mint egy nagy női haj.
Itt a Balaton volt azelőtt, azért ilyen a föld. Homok. Ők lösznek mondják. De más is akarok lenni, ha még egyszer jönni tetszik, megmondom. A padláson találtam ezt a verset, elküldöm. Sok hiba lesz benne.
Már huszonkétszer elolvastam, nem egészen értem, de arról van benne szó, amit mondtam.

Még egyszer föllebeg a régi-régi labda
az égig, hol mereng a játék Mestere
a felhőkapuban, elkapja, el ne kapja?
Mi szívszorongva várjuk, hogy visszadobja?

Ez volt az ifjúság. Hatalmas vágtatások,
röpült velünk a cél, röpült a fű, cipő,
s az eszeveszett szélben mindenki arra vágyott,
izzadt, szakadt mezén túl, hogy megtudja, ki ő?

A játék ő? Az álom? A lendülés, a táj-e,
a nagy, pipec cselek, talán maga a labda?
Csak lestük az eget, a tetejére száll-e?
S mi lenne, hogyha egyszer már végleg ottmaradna?

A labda, csak a labda. Elgurult, visszaperdült,
vánszorgott, pattogott, sóhajtott, muzsikált,
az óriás kapu, a világ is velünk dőlt,
s rengett a háló húrja, ha egyszer betalált.

A fejbőrig szalad a kéj, a csontgerincen
bizsergett végig a százezeregy ideg,
az ideges örömben sírni lett volna kedvünk,
sírni, zokogni, de nem mondtuk senkinek.

Bőgni, bömbölni, mint a szurtos arcú rajkók,
kik nem kapnak soha sem elég eledelt,
hetykén mi csak bevágtuk az öltözői ajtót
és szipogtunk magunkban, egy óra beletelt.

Amíg elért a gól a lelkünk közepébe,
fojtogatón, ahogy az első szerelem,
nyögni, öklendeni vagy üvölteni kéne –
csak ültünk a padon, mint a fejedelem.

Mint meglett férfiak. Mint csaták hősei.
Akiken átfutott már legbelül a lét,
már nincs mit őrzeni, már nincs mit veszteni,
sós szánkon megnyalintva a szép halál ízét.

S a csapat, a csapat! Mindenki, kit csodáltunk,
gúnyoltunk, kiröhögtünk, most egy csomóba állt,
ölelve-összeforrva rejtelmes csontbrigádunk
cipőstül, mindenestül a kék egekbe szállt,

ahol merengve ült a régi-régi Mester
a felhőkapuban, nem rezzent a szeme,
labdánkat, mint a pók, kifogta nagy kezekkel
s mi szívszorongva vártuk, hogy visszadobja-e?

A pipec meg a csontbrigádunk szókat egyáltalán nem értem.
Majd tessék írni. Vagy jönni.
Sanyi Jóska (eltévesztettem!)
Somogyvár, Kisegítő Iskola