„Tízből kilencszer meg lehet mondani, melyik színész tud hatni” – mondja Bodrogi Gyula a Lugas interjúsorozatában + videó

Addig kell aktívnak lenni, amíg össze nem esik az ember – mondja a Lugasnak Bodrogi Gyula, aki ősszel visszaveszi a szerepeit a Nemzeti, valamint a Karinthy Színházban, hiszen, mint mondja, tavaly decemberi balesete óta jól halad a rehabilitációja. A 91 esztendős, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművésszel, a Nemzet Színészével egyebek mellett arról beszélgettünk, szerinte mit jelent jó színházat csinálni, hogy mit tanult Mészáros Ágitól, de arról is mesél, mi volt élete egyik legszínházibb pillanata.

Fotó: Kurucz Árpád

– A táncosi múltját mennyiben tudja kamatoztatni a színpadon?

– Nagyon. Még fél lábbal is. A néptánc különben is igen koncentrált, hatásos mozgásforma. 1951-től a SZOT együttesének szólótáncosa voltam, nagyon szerettem azt a három évet, amit ott töltöttem. De az nem merült fel, hogy a táncosi pályán maradjak, amely múlandó, egy művészeti ágnak a sporthoz kötött része.

Bodrogi Gyula az Esthajnal szereplőjeként. Fotó: Cseke Csilla

– A színészi mellett rendezői munkái sem elhanyagolhatók. Mit gondol, a színészetből mennyire van átjárás a rendezői székbe? Vagy inkább: jobb rendező-e, aki színész is?

– Lehet, hogy ezért megvetés jár – bár ismerek olyan remek rendezőket, akik erre rácáfolnak –, de szerintem az a legjobb, ha egy rendező színész is volt. A színész a legkiszolgáltatottabb része a szakmának, azt sem megtanítani, sem megtanulni nem lehet, csak gyakorolni. A rendezésnek vannak bizonyos részei, amelyeket meg lehet tanulni. A rendező egy személyben a közönség. És ami nekem egy személyben tetszik, az a közönségnek is kell, hogy tessen. Lehet jó helyzetbe állítani egy-egy színészt, lehet úgy mondani egy „nem”-et a színpadon, hogy mindenkinek megáll a vér az ereiben. Ha bejönnek egymás után a színészek a színpadra, tízből kilencszer meg lehet mondani, hogy melyikük tud hatni és melyikük nem. Ez egy ilyen szakma. Azzal együtt, hogy amilyen hirtelen meg lehet szeretni egy színészt, olyan hirtelen el is lehet felejteni. Azt szokták mondani, pótolhatatlan színész nincs, csak felejthetetlen.

– Nyilatkozta korábban, hogy igazán színésznőktől tudott tanulni – Dajka Margittól például a spéteket, a hatásszüneteket, a ritmusérzéket, de említette Komlós Jucit is.

– Ez így van, és ott van még Kiss Manyi meg Mészáros Ági. Ő úgy tudott kérdezni, hogy az a romlottság teteje volt a naivsággal keveredve. Persze olyat nem lehet, hogy a hangját megtanuljuk, de azt a furcsa kérdezést, amelyben félig benne van a válasz, azt igen, azt el lehetett lesni.

– Mi van akkor, ha megakad egy előadás ritmusa? Ha érzi, hogy nem jókor szólalt meg a partnere. Azt helyre lehet tenni?

– Van ilyen, és mindig fáj egy kicsit. Mert érzi a közönség is. De ki lehet belőle jönni, hiszen a következő mondat még rendelkezésre áll, és azzal visszaállhat a ritmus. Persze csak akkor, ha nem veszítjük el teljesen a fonalat. De ez nagyon ritka.

– „Jó színházat csinálni” – ez az egyik leggyakoribb, egyben a legtágabban értelmezhető rendezői ars poetica. Önnek mit jelent a jó színház?

– Nekem egy mániám van: a közönséggel együtt játszani, ugyanis a közönség is az előadás része. A közönség reakciója nélkül az adott mondat nem ér semmit. Az csak a reakcióval együtt érvényes. Anélkül nem tud érdekes lenni. Én azt szoktam mondani, hogy a színház a színész és a közönség játéka. Ha nincs közönség, nincs színház.

– Nem igazán voltak szerepvágyai, -álmai. Hitt vagy hisz abban, hogy mindig a megfelelő szerepek találják meg?

– Lehet, hogy a természetem is jó ehhez, de mivel mindig kaptam szerepet, soha nem gondolkodtam azon, hogy mást kellene játszanom. Én nem akartam mondjuk Lear király lenni. Mindig örültem annak, amit kaptam. Ha mindenki, aki a színházi közegben mozog, megelégszik azzal, amit adnak, akkor nincsen gond.

– Sosem volt elégedetlen?

–  Magammal szemben de. Ha valamit nem tudtam úgy megcsinálni, ahogy szerettem volna. Ha láttam, hogy más jól játssza az adott szerepet, nekem meg nem sikerült.

– Hány előadásnak kell lemennie ahhoz, hogy igazán magáénak érezzen egy szerepet?

– Ez sajnos ma már kevésbé értelmezhető kérdés, mert az „en suite” színházak megszűntek, ma már repertoárszínházakról beszélünk. Így aztán nem a sikeren múlik, hogy hány előadás megy le, hanem ha van mondjuk három jó rendező három különböző előadással, akkor úgy számolnak, hogy mindegyiknek körülbelül ugyanannyi előadása legyen. Van olyan, hogy a második előadás csak a premier után egy héttel van. Korábban volt olyan, hogy egy darab a háromszázadik előadást is megélte, de már a száz is nagyon szép szám, különösen, ha sikeres a színház. Ezek nagyon érdekes dolgok, egy színháztörténész sok érdekességet tudna összeszedni erről az időszakról.

–Van olyan rendező, akivel kifejezetten szeretett együtt dolgozni?

– Általában minden rendezővel szeretek dolgozni, de az előbbi kérdéssel összefüggésben Alföldi Róbert jutott eszembe – az, hogy ő színész és rendező is, nagyon jót tesz a munkájának. A rendezői fejlődést lényegében segíti a színészi múlt. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy van olyan rendező is, aki életében nem játszott színdarabban, de még egy verset sem mondott el, mégis annyira át tudja adni magát a közönségnek, hogy az csodálatra méltó.

– Mit gondol, mi a jobb, ha a rendező és a színész között partneri vagy inkább ha alá-fölérendeltségi a viszony?

– Erre nem tudok válaszolni, mert ez is lehet jó, meg az is. Mindkét felállás lehet jó is és rossz is.

– Az alázat lenne a kulcs?

– Az alázat talán nem jó szó, inkább a bizalom. Hogy meglegyen a bizalom a rendező és a színészek között. Egy egyszerű példával élve: lépek hármat, erre mondja a rendező, hogy ne hármat lépjek, menjek be egészen a színpad közepéig. Én meg mondom magamban: minek kell odáig bemenni, mikor ott, az ajtóban állva is ugyanaz marad a jelenet? És miközben próbáljuk, kiderül, hogy igaza volt, mert menet közben a dolog úgy alakult, hogy akkor jó, ha magamra vonom a figyelmet, és ez így tud teljesülni.

– Minden esetben elfogadja az instrukciókat, vagy elmondja a meglátásait?

– Ha úgy érzem, akkor beleszólok, igaz, ezt én sem venném szívesen, szerintem senki sem. De egy-egy meglátás, megoldás – ha kézenfekvő – kikívánkozik belőlem. Minden részletnek súlya van egy színielőadásban: a fénynek, a szögnek, a pillanatnak. Van olyan helyzet, hogy attól lesz valami őrülten izgalmas, hogy valami éppen történik színházon kívül; tehát a színházban, de nem a színdarabhoz köthetően. Volt olyan színdarab, amelyben egy fontos imajelenethez érkeztünk. Megfeszült a levegő, dermedt csend, erre a nézőtéren egy cinege kisleányhang tisztán, érthetően azt mondja: „Jaj, de unalmas!” És kész. Annyi volt a pillanatnak. Hosszan föl-fölbukkant az emberekből a nevetés, mert egy annyira feszült és szép képet tört meg, hogy nehezen lehetett a reakciókat kontrollálni. Az az érdekes, hogy négy-öt percig – ami nagyon sok idő – tartott ez, viszont a közönségben megvolt az igény, hogy az előadás folytatódjon. És így is történt. Volt egy poén, szétestünk, de tudtuk, hogy ha a közönség jön velünk, az előadás is tovább tud haladni. Életem egyik legszínházibb pillanata volt ez. 

Borítókép: Bodrogi Gyula színművész (Fotó: Kurucz Árpád)  

A Lugas interjúsorozatában Bodrogi Gyula Balázs Andrea színésznőnek adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.