Hét szűk esztendő

Máshol már rég a múltba tűnt, a demokráciákból érkezők számára elképesztő rendszerével együtt is egzotikus világ, Fehéroroszország, vagy ahogy valaki találóan megjegyezte, Európa Kubája. Miért állt meg itt az idő? Mi bénítja a változást akarók kezét? Itt, a térség e geopolitikailag fontos országában, ahol tíz éve kimondták a Szovjetunió felbomlását, miért gondolnak másoknál is erősebb nosztalgiával az egykori birodalomra? Többek között erről beszélgettünk Minszkben az újabb vesztett csata után sebeit nyalogató ellenzék egyik vezéralakjával, Alekszandr Jarosukkal.

Elnökjelöltként is felmerült az ön neve. A hét éve hatalmon lévő államfő, Lukasenko környezetében a legveszélyesebb ellenjelöltként tartották nyilván. Aztán, talán éppen emiatt, a kandidáláshoz szükséges száz-ezer aláírást sem sikerült összegyűjtenie. Mások ezt azzal magyarázták, hogy a későbbi időkre gondolva, nyugati nyomásra az ellenzék gyakorlatilag visszavonta önt a frontvonalból, és Goncsarikot indította egységes jelöltként a mindenható elnök ellen. Aztán, sajátos körülmények között ugyan, de Lukasenko magabiztosan győzött. Gondolom, ezek után nagyon elkeseredett. Milyennek látja három hónappal a választás után a lehetőségeket, a hangulatot?
– Olyan, mint választások után általában. Enyhült a politikai légkör fe-szültsége. Az ellenzék a vereség okait elemzi. A vélemények megoszlanak. A legpesszimistábbak majdhogynem kilátástalannak tartják a jövőt, míg mások a szélsőségesen kemény kampányból, a hamisításokból kiindulva sikernek értékelik a mostani vereséget is. Azt hiszem, hogy az igazság, mint mindig, valahol középen, e két vélemény között van.
– S mi történt önnel? A kampány elején fényesen indult, majd hirtelen eltűnt.
– Még nem jött el az ideje annak, hogy ezt elmondjam, de egyszer sor kerül erre is.
– Rendben, bízzunk ebben! Én kivárom. Nem szeretném rémítgetni, de a hírekből tudjuk, hogy errefelé nem lenne egyszerű biztosítást kötni egy ellenzéki vezető életére! Volt, aki eltűnt, mások csak börtönbe kerültek. Persze vannak az említetteknél finomabb módszerek is. Önt például soha nem próbálták eltéríteni az ellenzéki politizálástól?
– Egy éve, amikor elkezdtem az ár ellen úszni, és egyre jobban belemerültem a politikába, publicisztikák sorát jelentettem meg a mezőgazdasági reform szükségességéről, azonnal megpróbáltak megbuktatni a szakszervezetben. Érezhetően nőtt a feszültség az adminisztrációban, és röviddel a kongresszus előtt hirtelen diplomáciai munkát ajánlottak fel. Mivel a legrövidebb idő alatt ez lett volna elintézhető, Kijevbe akartak küldeni nagykövetnek. Ez már figyelmeztető jelzés volt, én azonban
visszautasítottam az ajánlatot. Ekkor ellenjelöltekkel igyekeztek félreállítani, a kongresszuson azonban nagyon kritikus hangvételű beszédet mondtam, a mezőgazdaság reformját követeltem, és győztem.
– Az ellenzék viszont szeptemberben ismét elbukott. Már megbocsásson, de én ebben a végkimenetelben már akkor teljesen biztos voltam, amikor a nyár közepén Oroszországban találkoztam egy gomeli férfival, Ivannal, aki elmagyarázta, amit addig nem igazán értettem: azt, hogy miért szereti itt az átlagember mindenki „bátykáját”, Lukasenkót. A választások engem igazoltak...
– Én erre azt mondanám, hogy Lukasenko megnyerte ugyan a választásokat, de a játszmát, a jövőjét elveszítette. Nem minden alap nélkül feltételezem ugyanis, hogy a reális helyzetet már nem érzékeli.
– Bármilyen szomorúan hangzik is, de ez a választás nem ezt igazolta. Lukasenko nagyon is jól tudta, mire kell építenie.
– Minden diktatúra tragédiája, hogy minél nagyobb a hatalma, annál inkább elszakad az információtól. Nálunk is ez történik. A fiatalok már most sem szavaztak rá, s nem is fognak. A fiaim például egyszerűen nevetnek rajta. Ugyanis nevetséges bohóc. Ennek ellenére szomorú, hogy nagy árat fogunk fizetni az elmúlt hét évért és a szeptemberi választásokért. Ezt a poharat fenékig kell ürítenünk. Azután azonban felgyorsul a nemzeti újjászületés.
– A jövendő sikerekig a tanulságok levonásán, a kritikus önértékelésen át vezet az út. Sokan beszélnek most arról, hogy egyesek hibás párhuzamvonás alapján reménykedtek a jugoszláviai forgatókönyv megismétlődésében. Finoman szólva is, céltalanul tűnt el az ellenzék támogatására érkezett pénz jelentős része, és az alternatív erők a legtöbbször csak imitálták a tettrekészséget. A protestszavazatokat sem sikerült összegyűjteni, és amit az említett Ivannál is éreztem: a társadalom többsége közelebb áll a múltat hirdető Lukasenkóhoz, mint az ellenzékhez. Pedig hát ez az ellenzék is erősen posztkommunista, posztszovjet indíttatású. Csak kapkodom a fejem, hiszen itt minden olyan, mint 15 évvel ezelőtt. Mindenhol a Szovjetunió leheletét érzem…
– Ez így van. A fő problémánk, hogy nálunk minden más utódállamban tapasztalhatónál erősebb a nosztalgia a Szovjetunió iránt, és ami az elmúlt évtizedben történt velünk, az alapvetően ennek az eredménye. A társadalomnak a problémák legegyszerűbb megoldását javasolták, s az gondolkodás helyett könnyen hajlott is erre. Ennek egyik oka a mentalitásban keresendő. Az is fontos tényező azonban, hogy a szabadság teljesen váratlanul szakadt rá erre az országra. Úgy, hogy az emberek gyakorlatilag nem tettek érte semmit, míg más népek éveken, sőt évszázadokon át harcoltak a függetlenségükért.
– Tehát ezzel magyarázható, hogy az ellenzék alapvetően a nómenklatúrából kiemelkedett személyekre alapozta taktikáját. Mit gondol, nem bukott meg ez az elképzelés, hiszen Lukasenko jobban játszotta a szovjet atya szerepét, mint önök, akik ezt mégiscsak egyfajta demokratikus, reformer hittel próbálták keverni? Nem kellene ezután radikálisabb eszközökhöz nyúlniuk?
– Nagyon kevés az esélye annak, hogy Lukasenko után radikális váltás következik. Ezt szinte kizártnak tartom. Hadd igazoljam a véleményemet egy példával. Amikor a Szovjetunió összeomlása után a Belorusz Népfront a nemzeti eszmét ajánlotta, az erre felkészületlen, éretlen társadalom egyszerűen megrettent. Lényegesen nagyobb az esélye annak, hogy egy balközép, legfeljebb centrista jelölt váltsa majd Lukasenkót.
– Azt mondta, hogy ez a társadalom éretlen. Nem sérti ez a kijelentés a választókat?
– Azt értem ezen, hogy a társadalom számára nem létezik egységesítő eszme, nem éltük meg a nemzeti újjászületést. Amíg nem tudunk ilyen eszmét adni, addig nem is beszélhetünk nemzeti újjászületésről.
– És Lukasenko nem játszhat erre a kártyára?
– Meggyőződésem, hogy ő már történelmünk tegnapja. A választási kampány, a viselkedése, az ideológiája mind azt mutatják, hogy ígéretei ellenére képtelen a társadalom, a gazdaság valamiféle liberalizálására. Az egyszemélyi vezető személyiségéből kell kiindulni, ezzel ugyanis ellentétes a szabadság kiterjesztése. A nemzeti újjászületés pedig mindennemű szabadságot feltételez.
– Még egy szót a választásokról. Sokan reménykedtek abban, mondván, a változás kulcsa igazából Moszkva kezében van, hogy Putyin, illetve az orosz titkosszolgálatok ejtik Lukasenkót. Ez nem történt meg. Miért?
– Inkább önmagunkban kellene hinnünk! Még akkor is, ha az elmúlt hét évben úgy el-nyomták nálunk a demokráciát, hogy az ellenzék vezetői sem tudják megjeleníteni önmagukat a választók előtt. A határtalan farizeusság, a hazugság megnehezíti a demokratikus választást, és a jelenlegi hatalom oldalára állítja a lakosságot. De nem akarom megkerülni a kérdést. Oroszország, mint akármelyik más ország, a saját nemzeti érdekeit tartja szem előtt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az orosz politikusoknak is különböző érdekeik lehetnek. Zjuganov kommunistáinak például eszük ágában sem volt ejteni Lukasenkót. Zsirinovszkij, Luzskov és mások sem okvetlenül úgy gondolkodnak, mint a Kreml. Volt tehát Lukasenkónak Oroszországban is pénzügyi-adminisztrációs tartaléka. S ne felejtsük el, hogy a támogatást meg is lehet venni!
– Azért sokan elkeseredettek lehetnek, amiért a Kreml a helyén hagyta Lukasenkót! A remény utáni kiábrándulás, Moszkva ilyetén viselkedése nem válthat ki egyfajta oroszellenességet?
– Már elmondtam orosz újságíróknak, hogy ha itt valaki az ő zászlójukat égetné, majd a Kremltől kérdezzék meg, mi vezetett idáig. A társadalom jelentős része, legöntudatosabb, legfelvilágosultabb 35-40 százaléka ugyanis úgy véli, Oroszország elárulta őt azzal, hogy geopolitikai érdekei miatt megtartotta e bűnöző rendszert.
– A következő rezsim – legyen az akár balközép – meg is büntetheti majd Moszkvát azzal, hogy a mostaninál jóval Nyugat-orientáltabb lesz?
– Feltételezhető, hogy a következő is inkább oroszbarát, semmint nyugati irányultságú lesz, hiszen mi sohasem mellőzhetjük az orosz tényezőt. Más kérdés, hogy ez a kapcsolat milyen alapokon nyugszik.
– Ha már Oroszországnál tartunk: nem zavarja, hogy vannak, akik a fehéroroszokat teljesen összemossák a „nagy testvérrel”?
– De, ez elég szomorú! Teljes felelősséggel állíthatom ugyanakkor, hogy ami most orosz–belorusz unió címen alakul, az inkább csak deklaratív törekvés. Nincs reális alapja, a politikai konjunktúra diktálja. A sorsunk történelmileg úgy alakult, hogy Oroszország befolyása politikai realitás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy be kell olvadnunk bármiféle szövetségen keresztül Oroszországba. A mi függetlenségünk abban áll, hogy megmutassuk, bebizonyítsuk Oroszországnak: mindkettőnk érdekével ellentétes hazánk függetlenségének elvesztése, a beolvadás egyfajta Szovjetunióba.
– Vannak, akik azt mondják, hogy Fehéroroszország akár nyerhet is ezzel a szövetséggel. Oroszország ugyanis visszaállítja befolyását a posztszovjet térségben, s aki ellenállt, az veszít, míg a geopolitikailag fontos szövetséges Minszk megkaphatja a jutalmát.
– Nem hiszem, hogy ebből a közeledésből mi nyertünk, s a más úton haladó Ukrajna veszített volna. Moszkva és Kijev ugyanis pragmatikus alapon építi kapcsolatait, míg mi egyfajta ideológiai épületet húzunk fel, amelynek nincs gazdasági fundamentuma. Lehet, hogy az energiahordozókat kedvezménnyel kapjuk, de ezért a kedvezményért más téren nagy árat fizetünk. Veszítünk például geostratégiailag, hiszen e téren több lehetőségünk lenne a mainál. Ezért mindkettőnk számára jobb lett volna, ha a kezdetektől a gazdasági érdekekre alapozva közeledünk egymáshoz. Így mi sem ringatnánk magunkat illúziókban, és tudnánk mindennek a valós árát. Természetesen tény, hogy az orosz energiahordozókra szükségünk van, függünk Oroszországtól.
– Ezzel nincsenek egyedül, a baj csak az, hogy a gazdaságuk teljes egészében életképtelen lenne Oroszország nélkül.
– Ez sajnos így van. Vegye csak a mezőgazdaságot! A tej, a vaj mind orosz. Az iparban jobb a helyzet, de az meg nem létezhet energia nélkül.
– Ezek szerint a függetlenség nem realitás, és országuknak mégiscsak jó ez az unió?
– A visszatérés a múltba, a parancsuralmi irányításhoz oda vezetett, hogy az az ország, amely az egyik legjobb indulási alappal vágott neki az önállóságnak a 90-es évek elején, elveszítette a versenyképességét. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy mit építettünk Oroszországgal. Ha nem a központosítás útját járjuk, miközben Oroszország liberalizálta a gazdaságát, talán még egyesíteni is lehetne e két részt. Így azonban?!
– Itt mindenki egy ember túsza? Kikre támaszkodik Lukasenko? Egyedül ugyanis aligha lehet bűnös mindenért.
– Ha Közép-Ázsiában választanak, senki sem háborog a demokrácia hiánya miatt, itt viszont igen. Lukasenko és rendszere legnagyobb problémája, hogy mi mégiscsak Európa szerves része vagyunk. Ezért én bizakodón nézek a jövőbe, és azt mondom, Lukasenko a tegnap embere, országlása csak időleges lehet. Másrészt sziget vagyunk a piacgazdaság tengerében, körülöttünk mindenhol halad a demokratizálódás folyamata.
– Fehéroroszország mintha a forgalommal szemben haladna. Visszaforgatja az idő kerekét, és tíz évvel a Szovjetunió szétesése után egyre nő a különbség közötte és a térség többi országa között. Nem sajnálja, hogy másoknál kevésbé érezheti az idők szelét?
– A legrosszabb az, hogy időt veszítettünk. Semmit sem csináltunk meg abból, amit kellett volna, és amin a szomszédaink már nagyrészt túl vannak.
– Arról nem is beszélve, hogy mint említette, ez itt diktatúra. Hogyan érzi ezt a saját bőrén? Ellenzéki politikusként kap például szereplési lehetőséget a televízióban?
– Tévés lehetőség egy ellenzékinek? Ne haragudjon, de mosolyognom kell! A rendszer alapja egyébként a félelem mindenkit kísértő érzése.
– Lehallgatják? Követik? Azt is hallják, amit most itt beszélünk?
– Feltételezem, bár egyre több az elégedetlen polgár, ezért a sok munkát fizikailag is mind nehezebben bírják az illetékesek. Így aztán egyre több mondatról maradnak le. Tudatosan fokozzák a félelmet. Erre építenek. Az is elég, ha úgy érzi az ember, hogy követik. No, meg követnek is, le is hallgatnak, de mivel nincs parlamenti, állampolgári kontroll, hiszen a képviselőházat kasztrálták, ebből nincs botrány. Azt csinálnak, amit akarnak. Ki vonna ezért bárkit is felelősségre?!
– Eközben én és alkalomadtán mások is folyamatosan az elszigeteltségről, számunkra már egzotikummá vált szörnyűségekről faggatják. Nem érzi ezt sértőnek, megalázónak?
– Nem kellemes, a szégyent azonban akkor érzem igazán, amikor átlépem a határt, és az útlevelemet látva a miénkénél alig szerencsésebb, de mégiscsak más világban élő országok polgárai lenézően, mosolyogva néznek rám.
***
ALEKSZANDR JAROSUK (50 éves) a mai fehérorosz ellenzék legtöbb vezetőjéhez hasonlóan a pártapparátusból emelkedett ki. Volt járási titkár, területi kormányzó, majd szakszervezeti funkcionárius. Jelenleg az agráripari szakszervezeti szövetség elnöke. Reformelképzelései miatt egyre inkább szembekerült Lukasenkóval, és az elnök legveszélyesebb ellenfelei között tartották számon. A szeptemberi választások véghajrájában már nem vett részt, többek szerint azért, hogy ne „kopjon el”. Így Goncsarik veresége után a taktikája átgondolására kényszerülő ellenzék egyik legreményteljesebb vezetőjének tartják.