Jelen!

Hadapródnak meglehetősen tisztes korú urak imádkoztak az emlékező misén a nagyváradi Szent László-székesegyházban védőszentjük, Szent Borbála szobra előtt. Megilletődve adtak hálát a sorsnak, amiért az 1944-ben zászlósokká avatott ifjak többsége ott lehetett azon a jubileumi találkozón, amelyen az egykori magyar királyi tüzéreket a román hadsereg tisztjei is tisztelettel köszöntötték.

A rendszerváltásig ritkán találkoztak egymással az egykori osztálytársak, 1991-ben viszont azonnal megalakították a Nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Bajtársi Körét, mondja vitéz Horváth Gyula nyugalmazott tüzér alezredes, a kör elnöke, s a lelkemre köti: ne ragaszkodjam a megszólításában a pontos rangmegjelöléshez. Ők nem a katonaság imádata miatt tartanak hadastyáni összejöveteleket, hanem a bajtársiasság okán találkoznak időről időre, s azért, mert büszkék egykori iskolájukra.
Az idén éppen hatvan esztendeje annak, hogy a nagyváradi hadapródiskola ismét megnyitotta kapuit, s négy évfolyamon képezte a tüzértiszteket. Tíz évvel ezelőtt nagyjából százötven társukról tudtak, akik 1941–1944 között az alma mater falai között tanultak, aztán majdnem kétszázhatvan bajtársukkal vették fel a kapcsolatot, akik a honi településeken kívül öt tengerentúli és hét európai országban élnek. A sors kegyeltjei lehettek a nagyváradi hadapródok, mert az 1941-ben újraindított iskola négy évfolyamán 1944-ig összesen 544 növendéket tartottak nyilván, s a mai képzeletbeli névsorolvasáson még kétszázhatan mondhatnának jelent. Közben volt egy háború, egy diktatúra, elszaladt több mint fél évszázad…
Balássy Béla nyugalmazott tüzér hadnagy bőséges dokumentációval szolgál a hadapródiskolások históriájáról, s meghökkentően vidám fotókat őriz a háborús időszakból. Életképeket tizenöt–tizennyolc éves katonafiúkról, gyorsan megérett kamaszokról, a katonaruhájuk alatt szertelenül dobogó szívűekről, akik hiába háborúztak a „nagyokkal” vállvetve, nem készültek a halálra.
A nagyváradi hadapródiskola története bővelkedik fordulatokban, hogy is ne bővelkedne Európa egyik leghuzatosabb fertályán! A legjobbak közé sorolható az, hogy az Alpár Ignác tervezte méltóságteljes, szép épület ma is áll, meghatározva a városrész arculatát.
A napóleoni háborúk idején vált nyilvánvalóvá, hogy a nemesi felkelésre alapozott hadviselést túlhaladta a kor, s a szakszerű haderő kialakítása céljából alapították meg a Ludovika Akadémiát 1830-ban Budapesten. A negyvennyolcas forradalom után bezárták, később újra megnyitották. 1898-ban a király is jóváhagyta, hogy a Ludovika Akadémia működik a fővárosban, katonai főreáliskola Sopronban, hadapródiskola pedig Pécsett és Nagyváradon. Ez utóbbi helyszínen pompás háromemeletes épületegyüttest emeltek, gyönyörű parkkal, istállókkal, lovardákkal, tiszti szállásokkal, a katonai stúdiumokhoz szükséges korszerű felszereléssel. Trianont követően természetesen megszűnt a Nagyváradi Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola, 1940 szeptemberéig román katonai egységek elhelyezésére szolgált az épület. Erdély visszafoglalása után gyors döntéssel létesült Sopronban és Pécsett gyalogsági, Budapesten műszaki és repülő-, Marosvásárhelyen gyorsfegyvernemi és Nagyváradon tüzérségi hadapródiskola, ismét magyar beszédtől visszhangzottak a folyosók. Az alapvető felújításokat elvégezték, villámgyors meszelés, takarítás következett a meglehetősen leharcolt laktanyában, s 1941-ben meg is nyílhatott a Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola.
A négy évfolyamon a gimnázium 5–8. osztályosainak megfelelő életkorú, azaz 14–18 év közötti növendékek tanultak. Természetesen a szaktárgyak mellett nyelvet és közismereti tárgyakat is, a negyedik évfolyamosokat 33 tantárgyból értékelték tanáraik. A négy évfolyam négy üteget – két fogatolt tüzér (lovas) és egy-egy gépvontatású és légvédelmi tüzér – alkotott. A képzéseken a négy évfolyam együtt sajátította el a speciális hadtudományokat. Az intézmény utolsó eseményeként, 1944 őszén 114 hallgatót avattak zászlóssá, akik szinte azonnal ki is kerültek a frontra. Hála istennek, alig estek el közülük, huszonegy hősi halottjuk van a nagyváradi hadapródoknak. Közülök számosan részt vettek a budapesti harcokban is, mivel a szabadságra hazaengedett hadapródok már nem tudtak visszatérni Nagyváradra 1944 decemberében, amikor a város körül bezárult a szovjet gyűrű. A Mária Terézia laktanyából (1956-ban Kilián laktanya) vezényelték őket alkalmi alakulataikhoz.
A nagyváradi épületet ma is katonák lakják. A román hadsereg használja, s a magyar Honvédelmi Minisztérium közbenjárására immár öt éve tartják a kapcsolatot a magyar elődökkel, az egykori hadapródiskolásokkal. A – nálunk puhuló – diktatúra idején sem veszítették szem elől egymást a bajtársak, erősíti meg az elnök-alezredes, aki ma Pécsett él. A későbbiek során elszakadt ugyan a hadászattól, zenetanár, zeneigazgató és karmester lett. Balássy hadnagy elvégezte a műszaki egyetemet, mérnökként fontos beosztásokat töltött be nyugdíjazásáig. A hetvenes–nyolcvanas években egyszerűen érettségi találkozónak titulálták összejöveteleiket, mert azt nem volt tilos megtartani. Tanáraikra is szeretettel emlékeztek, Nagyváradon például vívásra az a Vass Imre oktatta őket, aki az olimpiai vívóválogatott edzője volt egy időben. Az iskola pompás parkja és kulturált környezete fölött nemes moldovai Paleta Géza ezredes parancsnok őrködött éberen, őt egyéb tiszteletreméltó emberi tulajdonságai miatt ma is följebbvalójukként tisztelik tanítványai.
Öt esztendeje vette föl a kapcsolatot a bajtársi kör – a Honvédelmi Minisztérium segítségével – a nagyváradi román katonai vezetőkkel, s noha azóta több parancsnok váltotta egymást az ott állomásozó alakulat élén, egyik sem viselkedett elutasítóan. A nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola mostani világtalálkozójára Dan Poinar alezredes és Ovidiu Piscoi százados – ez utóbbi a nagyváradi katonai rendészet parancsnoka – várták az őszbe csavarodott hadapródokat és családtagjaikat a határon, hogy meggyorsítsák a belépésüket. Abban az egykori tiszti étkezdében itták meg az áldomást – cujkával koccintottak –, ahová annak idején, tejfölösszájú gyerek katonákként nem léphettek be. Velük tartott Karkiss János szolgálaton kívüli „m. kir. tü. szds.”, egykori oktatójuk, akit nyolcvannyolc éves kora nem akadályozott meg abban, hogy Nagyváradra utazzék a Szent László-székesegyházbéli emléktábla avatására. Tempfli József katolikus, Tőkés László református püspökök és a Bukarestből érkezett magyar katonai attasé, Sallai Imre alezredes is csatlakozott az öreg tüzérekhez, akik harcos Szent Borbálájuk szobrát helyezték el a templom egyik kápolnájában. Az eredeti Budapesten van, Nagyváradon a pécsi Zsolnay-gyár művészei által elkészített másolatot helyezték el október végén.
Az emlékmise végeztével a székesegyház lépcsőjén csoportképhez álltak be a hadapródok a katonaképek visszatérő koreográfiája szerint, mióta csak fotográfiák készülnek a vitézekről. Talán olyannak látták egymást ismét, mint ahogyan az egyik visszaemlékező írta. Az 1941-es ünnepélyes megnyitón a növendékek díszmenettel fogadták a magas rangú vendégeket és a helybéli közönséget. „A fiatal, szeleburdi kamaszokból egyenes tartású, határozott léptű katonákká váltunk.”