Én nem tudom, melyek a jó reklámszínek a politikában. A vörösnek és a barnának egy időre, úgy tetszik, bealkonyult. A fekete, bár jól hat a vörössel együtt, nem vonzó igazán. A fehér (mint terror) ellentéte a vörösnek, egyébként az ártatlanság színe, ennélfogva választási küzdelemben esélytelen. Használható a narancssárga, a kék és a zöld.
A szürke is jó, de csak a hadviselésben. A beleszürkülés egyébként lehangoló.
Egyetlen életteli, izgalmas metafora hozható létre ebből a színből: a szürke eminenciás. Sokszor a szürke eminenciások alakították a történelem menetét, a háttérből, saját elképzelésük szerint mozgatva az eseményeket. Hatalmuk rejtetten virult (csak suttogtak róla), intrikáikat nem lehetett kivédeni.
Nyilván természet kérdése, hogy egy nagyratörő lélek beéri-e a szürke eminenciás szerepével. Ez a szerep gyenge, határozatlan vagy lusta uralkodót (királyt, elnököt stb.) feltételez, a vaskezű diktátoroknak általában nincs szürke eminenciásuk. Ha van, előbb-utóbb kivégeztetik.
Nemcsak a csúcshatalom, de az átlagintézmények hátterében is felfedezhetünk befolyásos figurákat, akik suttyomban (és sikerrel) formálják az eseményeket.
Viszont, ha például egy pártban túl sok a szürke eminenciás, az általában bukáshoz vezet.
De hagyjuk most az eminenciásokat.
Ne említsük fel, hogy az SZDSZ-ben hosszú éveken át ez volt a legrangosabb poszt, sokan – mily különös – vállvetve versengtek érte. A fő-fő eminenciás jelenleg szinte láthatatlan és hallhatatlan, s valószínűleg halhatatlanságra törekszik.
Arról se ejtsünk szót, hogy az MSZP-ben többen aspiráltak erre a címre (v.ö. három tenor), versengésük vége kompromisszum lett, amely az aspiránsok egyikét nyíltan (látszat)pozícióba emelte. A negyedik, az igazi tenor, Horn Gyula a háttérben villan meg olykor-olykor, az ő szürkesége ugyanis lepel, álca, terepszín, amely a harcost egyszer szinte láthatatlanná, máskor pedig vakítóan fényessé teszi. Ha ezt a megközelítést valaki kissé zavarosnak érzi, hadd emlékeztessem rá, hogy Horn Gyula egy adott terepen, a szürkék között, ahol az ő álszürkesége bíborban fürdik, valódi eminenciás.
Pártja, az MSZP a vörösre emlékeztető rózsaszín helyett választotta ösztönösen a szürkét. Ám a terepszínek között is nagy a különbség. Aki szándékosan szürke, s így lélekben eminenciás, az tulajdonképpen arra vágyik, hogy ő legyen a „szürkék hegedőse”.
Az átlag, az átlagos állítólag szürke. A magyar szocializmus mindig az általa létrehozott, kialakított és táplált átlagra apellált, amit népnek nevezett. A kérdés most, egy új évezred reggelén, hogy ez az átlag mennyire változott meg, tolódott el a rendszerváltozás során; anakronisztikussá vált-e a szürkesége.
Ebben a színjátékban az a legmeghökkentőbb, hogy az MSZP képtelen színeváltozásra. Kovács László, Németh Miklós és az árnyék-miniszterelnök, Medgyessy Péter atavisztikusan szürke (vagy seszínű). Ők mindahányan egy elképzelt környezetbe olvadnak bele, mint a botsáska. Csak az a kérdés, hogy ez a környezet valódi-e? Ezen a veleszületett szürkeségen nem változtat a Pierre Cardin-öltöny, a Gucci-cipő, az Alain Delon-nyakkendő, sem a verseny-, tőke- és piacszeretet. Például, ha éles helyzetben beszélni kell, a mondatfűzésen átüt a VOR-öltöny és a nejloning bukéja.
Ady így írt egykor kevélyen: „Hajtson szentlélek, vagy a kocsma gőze: …Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
Kocsma még talán akadna, de hogy a szocialista szentlélek hol van, én nem tudom…
Remény és művészet a 19. Ars Sacra fesztiválon
