(ki lesz a „szürkék hegedőse”…)

Kristóf Attila
2001. 11. 17. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Én nem tudom, melyek a jó reklámszínek a politikában. A vörösnek és a barnának egy időre, úgy tetszik, bealkonyult. A fekete, bár jól hat a vörössel együtt, nem vonzó igazán. A fehér (mint terror) ellentéte a vörösnek, egyébként az ártatlanság színe, ennélfogva választási küzdelemben esélytelen. Használható a narancssárga, a kék és a zöld.
A szürke is jó, de csak a hadviselésben. A beleszürkülés egyébként lehangoló.
Egyetlen életteli, izgalmas metafora hozható létre ebből a színből: a szürke eminenciás. Sokszor a szürke eminenciások alakították a történelem menetét, a háttérből, saját elképzelésük szerint mozgatva az eseményeket. Hatalmuk rejtetten virult (csak suttogtak róla), intrikáikat nem lehetett kivédeni.
Nyilván természet kérdése, hogy egy nagyratörő lélek beéri-e a szürke eminenciás szerepével. Ez a szerep gyenge, határozatlan vagy lusta uralkodót (királyt, elnököt stb.) feltételez, a vaskezű diktátoroknak általában nincs szürke eminenciásuk. Ha van, előbb-utóbb kivégeztetik.
Nemcsak a csúcshatalom, de az átlagintézmények hátterében is felfedezhetünk befolyásos figurákat, akik suttyomban (és sikerrel) formálják az eseményeket.
Viszont, ha például egy pártban túl sok a szürke eminenciás, az általában bukáshoz vezet.
De hagyjuk most az eminenciásokat.
Ne említsük fel, hogy az SZDSZ-ben hosszú éveken át ez volt a legrangosabb poszt, sokan – mily különös – vállvetve versengtek érte. A fő-fő eminenciás jelenleg szinte láthatatlan és hallhatatlan, s valószínűleg halhatatlanságra törekszik.
Arról se ejtsünk szót, hogy az MSZP-ben többen aspiráltak erre a címre (v.ö. három tenor), versengésük vége kompromisszum lett, amely az aspiránsok egyikét nyíltan (látszat)pozícióba emelte. A negyedik, az igazi tenor, Horn Gyula a háttérben villan meg olykor-olykor, az ő szürkesége ugyanis lepel, álca, terepszín, amely a harcost egyszer szinte láthatatlanná, máskor pedig vakítóan fényessé teszi. Ha ezt a megközelítést valaki kissé zavarosnak érzi, hadd emlékeztessem rá, hogy Horn Gyula egy adott terepen, a szürkék között, ahol az ő álszürkesége bíborban fürdik, valódi eminenciás.
Pártja, az MSZP a vörösre emlékeztető rózsaszín helyett választotta ösztönösen a szürkét. Ám a terepszínek között is nagy a különbség. Aki szándékosan szürke, s így lélekben eminenciás, az tulajdonképpen arra vágyik, hogy ő legyen a „szürkék hegedőse”.
Az átlag, az átlagos állítólag szürke. A magyar szocializmus mindig az általa létrehozott, kialakított és táplált átlagra apellált, amit népnek nevezett. A kérdés most, egy új évezred reggelén, hogy ez az átlag mennyire változott meg, tolódott el a rendszerváltozás során; anakronisztikussá vált-e a szürkesége.
Ebben a színjátékban az a legmeghökkentőbb, hogy az MSZP képtelen színeváltozásra. Kovács László, Németh Miklós és az árnyék-miniszterelnök, Medgyessy Péter atavisztikusan szürke (vagy seszínű). Ők mindahányan egy elképzelt környezetbe olvadnak bele, mint a botsáska. Csak az a kérdés, hogy ez a környezet valódi-e? Ezen a veleszületett szürkeségen nem változtat a Pierre Cardin-öltöny, a Gucci-cipő, az Alain Delon-nyakkendő, sem a verseny-, tőke- és piacszeretet. Például, ha éles helyzetben beszélni kell, a mondatfűzésen átüt a VOR-öltöny és a nejloning bukéja.
Ady így írt egykor kevélyen: „Hajtson szentlélek, vagy a kocsma gőze: …Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
Kocsma még talán akadna, de hogy a szocialista szentlélek hol van, én nem tudom…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.