Ocsenás

Az első gyertyát öngyújtóval lobbantotta lángra, a többit az első lángjánál gyújtotta meg. Öt gyertyát rakott le a remetei Mária-oltár lépcsőjére. Az enyémek mellé. Aztán mellém kuporodott a korhadt ülőkére. Együtt néztük az enyhe fuvallatban imbolygó kis fényeket. Sápadt levelek hullottak a fákról. A halálra gondoltunk; mellettünk lépkedett.
Később megmondta a nevét: Z. Jánosnak hívták, a vajdasági Csurogon született, ma már egyetlen élő tagja a családjának. Szülei és három testvére egy tömegsírban nyugszanak valahol Csurog határában, oda még ma sem mehet haza emlékezni. Idehozza hát halottak napja környékén az emlékezés öt gyertyáját. Értük.
Magam is jól ismerem a vajdasági véres november szörnyűségeit, azt is, hogy mi történt Csurogon, hogyan, milyen kegyetlenséggel irtották ki az ott élő ártatlan magyarokat 1944-ben. Örökké égő, fájó seb ez bennem is, mivel csak a szerencsés véletlennek köszönhetően menekültem meg a temerini tömegsírtól.
Ülünk a sápadt vadgesztenyefa alatt, és azt mondja halkan: Engem a miatyánk mentett meg. A szerb miatyánk, bármennyire furcsán hangzik is. Akarja, hogy elmondjam? Rövid történet…
Némán bólintok. Beszélni kezd, miközben behunyom a szemem, és vacog bennem a félelem, a borzadály meg a visszafojtott indulat. Százszor és százszor átéltem már ezeket a borzalmakat. Álmaimban is kísértenek, s ilyenkor szinte hallom a bosszúállók vad lihegését is.
„Nagy család volt a miénk, négy testvérrel éltem a szép csurogi házban, amelyet a nagyapától örököltünk. Apám tizenöt holdon gazdálkodott, a mama sertést hizlalt, baromfit nevelt, jól éltünk. Gazdag, termékeny föld a bácskai. Én voltam a legfiatalabb a családban. A legidősebb, Imre bátyám abban az időben keveredett haza a katonaságtól, amikor ránk törtek a partizánok. Engem a mama aznap a boltba küldött cukorért, de nem hoztam, mert közben megkezdődött a magyarok elleni hajsza. Amikor ránk törték a kaput, beszaladtam a pelyvásba, elbújtam, de mindent hallottam.
Először a mamát hurcolták el. Kék kötény volt előtte, még most is így látom: arcán rémület tükröződött, szemében sikoltó riadalom, a haja kócos volt. A járeki táborba hajtották gyalogosan, a többi falubeli magyar asszonnyal együtt. Ott haltak meg valamennyien… Közös gödörbe földelték el őket…
Az utcán egyre erősödött a lárma, valaki félreverte a harangokat, lövések dördültek. Hallottam a szomszéd János bácsi kiáltozását is. Nagyon jóban volt a mi családunkkal. Jó magyar volt. Amikor 1941-ben újra visszajöttek hozzánk a magyarok, virágcsokorral várta őket. Ez okozta a vesztét, a szerbek nem felejtettek. Előcibálták a szerencsétlent, és felkötötték, mint Krisztust a keresztre, a templom előtti kőkeresztre. Mezítelenül. Valaki borotvával nyúzni kezdte. A falu üvöltött, mintha megtébolyodott volna. Tisztán hallottam, szerbül kiáltották: Deri i soli! Deri i soli! Ami azt jelentette, hogy nyúzd és sózd… Sóval hintették be lenyúzott bőrének helyét. Szörnyű fájdalmai lehettek. Többet szenvedett, mint Krisztus a kereszten…
Ekkor léptek zaját hallottam. Bakancsos férfi rúgta be a pelyvás ajtaját, és rám fogta a fegyvert. Ki vagy te? Meg akartál szökni? – rikkantotta. Behunytam a szemem. Vártam, hogy eldördüljön a lövés. És akkor… akkor…
Megkérdeztem tőle, mi volt az a csoda, amely megmentette az életét.
„A miatyánk. Imádkozni kezdtem, síró hangon. S magam sem tudom, hogyan történhetett, szerbül mondtam a miatyánkot. Még a szerb iskolában tanultam: Ocsenás, izse jeszi u nebeszi… Az ószláv szöveg. A liturgia szövege… A partizán nem sütötte el a fegyverét. Intett, hogy fussak. A kert felé mutatta az utat. Elfutottam. A miatyánk megmentette az életemet…”
Ültünk némán, a gyertyák már csonkig égtek. Ekkor megfogta a kezemet, és felém fordult: „Azóta nem jártam otthon a Vajdaságban. De úgy tudom, Carla del Ponte sem járt arra. Pedig sok ott a tömegsír. Imádkozzunk, testvérem!”
Imádkoztunk. Talán véletlenül, talán az emlékezéshez illően, szerbül mondtuk mindketten a miatyánkot. Hiszen mindegy. Ugyanannak küldjük.
Ocsenás…