PÁVAÓL

Szeleburdi s nem végleges eszű ifjúként szembesültem egy magas vásárhelyi körből származó véleménnyel, miszerint páratlanul szemtelen vagyok. Aran mondta el, elkeseredésében, mert újfent túl könnyedén vettem a jövőmért aggódó intelmeit. Nem árulta el, hogy ki bízta rá ezt az érzelmi titkot, csak sejtette, hogy fontos személy, akin sorsok múlhatnak. Büszkeséggel töltött el, hogy rám akadtak, viszonyulnak hozzám, pedig ha úgymond megjavulnék, és negyvenévi szorgos munka után megkapnám az útra bocsátó kristályvázát egy hazug, sajnálkozó tucatbeszéd után, szeretetteljes ürességgel bámulna rám, mint egy határidőnaplóba szorult, könnyű epizódra.
Bizonyos fokig lekötöttem a nagy ember érzékenységét, aki éretlennek, heccelődőnek érezte a megnyilvánulásaimat, vagy türelmetlennek és felkínálkozónak, mintha akkora figyelmet akarnék kicsikarni elfoglalt személyéből, amekkorának a felét is egy élet munkájával spórolják össze a többiek. Kicsi bogáncsként ragadtam a háta közepére, szúnyogként hegedültem körül az esti nyugalmát – így hízelegtem magamnak.
Az én szemtelenségem valóban nem méltó a nagy emberhez, a gőgjéhez, a másokat megalázó szolgálati csökönyösségéhez, ez a szemtelenség egész egyszerűen gyávaság volt, kísérleti bosszantás, ahelyett hogy ráolvastam volna nagyszabású, emberellenes bűneit. Csak féltem a nevetéstől, ezért inkább úgy intéztem, hogy én nevethessek – hiába. Nem volt ez több az ablakon bekiabálásnál, az elszáguldó vonatra való nyelvöltésnél, s olykor sóvárgásnak tetszhetett: kenyerezzetek le, tömjétek be a számat, s akkor mint egy hű kutya, megugatok minden erre kijelölt idegent. Pimaszságom ijedt és vágyakozó mélyén felismerhető a lényeg: vegyetek be engem is a buliba. Szelídítsetek meg, majd meglátjátok, milyen gyorsan fog menni, hisz ezért volt az egész, a feladatért, a hatalomért, hogy belebeszélhessek a mikrofonba, hogy pecsétes, hivatalos papírokat írhassak alá, összesúgjanak a hátam mögött, találgassák a gondolataimat, szeressenek vagy tegyenek úgy.
De nem értettek félre, nem hitték azt, hogy szükségük van rám, mert az a játék, amelyet a kisváros fenntartásáért, szerény, de megbízható fejlesztéséért űztek, ennél gondosabb kiválasztást, kipróbált résztvevőket követelt. Valami kulturális tárgyú fogadáson összesorsolt bennünket a véletlen, engem, a kisvárosilag nyilvántartott szemtelent, és őt, a rám dőlni készülő nagy embert. Belenéztem száguldó arcába, a szemüvege mögé nyúltam; agya zárt volt és szögletes, a beszéde színes játék, szétszedni sem érdemes, a muzsikáló csoda belsejében egy fémpöcök pöngeti a kifeszített drótokat, és ekkor először elszégyelltem magam. Mennyivel valóságosabb ez a korlátoltság, ez a közszolgálativá edzett bunkóság, ez a barátkozni akaró, betanult gőg, valóságos, mert kiismerhető, őszinte és tartós. Az én szemtelenségem ehhez képest tárgy nélküli hangulat, gonoszkodó líra, túltervezett grimasz. Megjavulok, még azon az áron is, hogy azt higgyék, miattuk, hivatalos rosszkedvüktől ösztönözve. Elég volt kaján, tehetetlen önmagamból, nem dobálok több szemetet a pályára. „Hülye” a bíró, de ez a foglalkozása. És minden bizonnyal jobb lenne, ha én is hülye lehetnék, lenne valami fix terep, ahol őrködnék a szabályokon, lenne partvonal, kapu és labda. Jó volna szeretni az embereket, és emberként szeretni magamat.
Az emberek igen változatosak és értékesek. Mindegyikben ott van a teremtés szikrája sorsának hamuja között, átérzi lényének jelentéktelenségét és létének egyszeriségét, nevet, káromkodik, sír és játszik, engedi, hogy lássam, hogy tanulhassam nemünk végtelenségét. Ez lett a munkám, felebarátaim csöndes figyelése. Tanulok és feljegyzem a tapasztalataimat, lehetőleg őszintén. Ugyanakkor félek attól, hogy ez az értelmes cselekvésnek, a világhoz tartozás bizonyítékának gondolt, szeretetteljes és kíváncsi írás korábbi szemtelenségem továbbfejlesztésének a bűnjele lesz.
Nem vagyok már szemtelen, nem akarok semmit, egy kis hatáskört, pici íróasztalt, névjegykártyát, tiszteletjegyet. Nem akarok a kőfalon belül kerülni, amiként egy festő ismerősöm kikövetkeztette. Miszerint az én fanyalgó stílusom és okoskodó hajlamom csak azt hivatott észrevétetni, hogy szerintem nélkülem nem megy, és jobb volna, ha inkább leszolgálnám a három esztendőt, s beállnék az angyalok karába dicsérni az urat.
Néztem ravaszkás, jót akaró szemébe, ahogy akkurátusan kicsomagolja az üzenetet, rászól a mitológiai állatra, amely nincs is, de hozhatunk róla egy határozatot. Esetleg. Nem válaszoltam, talán a meglepetéstől, hogy megszólított, bevont az életébe, alkalmat adott egy eljövendő írásra. Már csak ezt akarom, ezt a tiszteletet, ezt a szeretetet, hogy soha ne veszítsem el a világ iránti ártatlan kíváncsiságomat.
Szinte lekéstem már mindenről, a hosszú tétovázás és kényelmesség magamat szórakoztató, felelőtlen stílussal egészült volna ki, ha hagyom. Néha nem látszik a változás, pimasz dolgokról pimaszul beszélek. De most hadd mondjam el, hogy minden barátomat és ellenségemet, a közömbösek és érdektelenek hatalmas seregét is szívből szeretem, mert általuk élek. Munkát és célt adnak. Figyelem és értem őket a saját korlátaim szerint.