PÁVAÓL

Olyan a késő őszi reggel a salgóüvegen át, mint a hideg sárgaborsó-főzelék. Lisztes-kocsonyásan rákenődik a buszablakra. Bent hajnali maszkok lógnak a kapaszkodórudakról, és embercsomagok düledeznek a székeken. Utazunk Bodajkról Székesfehérvárra. Én meg Virág (kicsilány harmadik gyerököm) alvó tekintettel bámulunk a tájra a forgóból, a busz kellős közepén. Ennyi a történés meg a hold (ó, az ismert kép!), amely csillan egy utolsót, mint a medencében elmerülő pénzdarab.
Virágnak hatkilós hátitáskája van, fél számmal kisebb kucsmája, két számmal nagyobb kabátja és cipője. Véletlen (kényszerű?) ruhadarabok aggatódtak pálcikatestére, majdnem idétlenül. Szerencsére anyjától örökölt hatalmas szeme magára vonja a figyelmet, feledteti a részleteket. Hülye csórók vagyunk, állapítom meg, ahogy így összejött minden, a hétfő, a hajnali ácsorgás, kicsilány gyerököm bohóccipője, a zöldessárga szél, a Bodajkról Székesfehérvárra. Beolvadni, beolvadni, ringat a busz, na ja, szűkebb környezetünk, az ötven utas ugyanígy benne van a főzelékben.
Ekkor a lány puhán, de egyértelműen megbökdösi a karomat, hogy mondandója volna, ezért borostás apa-fejemet lógassam alább. Baj van, sutyorogja, mire én megnyugszom, mert piszlicsáré dolgokat rendszerint fontoskodva ad elő. Szóval, mára vinni kell a suliba kilenc zsírkrétát. Különben egyest kap.
Megy a busz, akár egy gravitációval megvert, kerekekre szerelt, ósdi űrállomás a végtelen pürében. Kavar előre, az egyes felé, bele abba a vacak kis szálkába. Zsírkrétátlanul.
Virág már nem néz rám, ormótlan cipőjét (nyuszijelmez?) vizsgálgatja. Végtére is én vagyok az apa, nem?! Vagy Csili-csala bácsi, aki most bizonyára felvidítja a busz utasait, és mindenhonnan zsírkrétákat húz elő: egy lilát a kalapos néni bádogszigora mögül, egy sárgát a nagyon laza csávó 20 szóra felnyírt szókincséből, egy kéket a toka alól, egy pirosat a fázós ásításból, egészen kilencig. Mégis: honnan a túróból kerítsek zsírkrétát? Valószínűleg fel kell áldozni egy óriáspikaccsut Virág matricagyűjteményéből. Szépen kiveszi majd az albumból a legféltettebb darabot, és elcseréli (még a technikaóra előtt) kilenc zsírkrétára.
Elmondom a javaslatomat, ő hallgat. Na, nem bánom, szakad ki belőle, mert utálja a rossz jegyeket. Nem kell mindig matricát matricára cserélni. Szinte bármire beváltható. Virágocska például (a harmadik É-ben) izékre szokta. Mi megveszszük a csillogós, pokémonos sorozatot, amiért ő banánvédjegyet, ragasztós hátú zabpehelyemblémát, konfekcióról levakart logókat kap. Ragadós, rajzos papírszemetet. Ezeket gyűjti abba a tenyérnyi fáradtpiros „albumba”, amelyen a nővérei mint a borzalmak tárán lapoznak végig. („Hogy lehettél ennyire hülye?”)
A flitteres sztárocskákért enyves fecniket adnak. Csak neki, mert Virág hajlandó a cserére. Hogy szóba álljanak vele, hogy körültolongják, hogy beinduljon a „bolt”. Virágocska halmozza a rossz „üzleteket”, eltökélt, kiszámítható balek. És közben tele lesz az albumocskája az átverések tárgyi bizonyítékaival, a bontakozó emberi gyöngeség (vagy rafináltság) dokumentumaival, azzal, hogy őt kinek nézik, és végül is hol a helye a harmadik É-ben. Nem lehet megállítani, kijózanítani, minden drága bolti sorozatot felél. Aztán este ül az ágyban, lapozgat. Tényleg tetszik neki, amit lát. Hogy mennyi mindent elcserélt. Hogy lám, nincs egyedül.
Virág még reggel megkapta a kilenc (vacak és puha) zsírkrétát az óriáspikaccsuért, viszont később nem kapott egyest. Nagy pokémonmester lesz belőle, és mit sem számít, hogy pokémonok valójában nincsenek is. Mind elcseréltük őket, hogy ne legyünk egyedül.