Révai Miklós, a magyar nyelvtudomány atyja

Költőként, és nem is akármilyen költőként kezdte pályafutását a Nagyszentmiklóson született Révai Miklós, a helybeli csizmadia fia, akiből piarista szerzetes, később pedig a magyar nyelvtudomány megalapító mestere és pesti professzora – méltatója, Császár Ferenc szavaival szólva –, „a magyar szellemnek egyik nagy büszkesége lett”.

Versei a magyar metrikus poézis legszebb lapjaira tartoznak. A kikeletről így ír például: „Gondos akolba szorult júhnyáj, s jászolra lezárott / Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. / Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, / S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik...”
Ahogy azonban telt-múlt az idő, e választékos szellem egyre inkább a nyelvtudománynak, az ekkortájt még kialakulatlan magyar nyelvtudománynak szentelte életét. A dolog úgy kezdődött, hogy a költő 1782-ben megismerkedett a Halotti beszéd kéziratával, és ettől fogva a tudományos búvárkodás lett számára mindennél fontosabb. Közben sikerült elérnie, hogy szerzetesi fogadalma alól feloldozzák, és világi pap-tanárként működött. Foglalkozott numizmatikával, tanított retorikát és rajzot, de élete fő célja a magyar nyelv vizsgálata volt. Igaz, sokáig nem vették ebbéli tevékenységét túl komolyan. Hiába pályázta meg a bécsi, majd a pozsonyi egyetem egy-egy katedráját, elutasították. Végre aztán 1802-ben kinevezték a pesti egyetem frissen megalakult magyar nyelvészeti tanszékének élére.
Tudni kell, hogy nyelvünk vizsgálata az adott időszakban – ahogy mondani szokták – „gyerekcipőben járt”. A magyart a latin grammatika szerint próbálták leírni, ami persze abszurd kísérlet volt. Tulajdonképpen egy, az indoeurópai nyelvekkel kapcsolatot nem, vagy alig tartó idiómát próbáltak bepréselni a latin grammatika Prokrusztész-ágyába. Révai észrevette ezt a furcsaságot, és korát messze megelőzve anyanyelvünket történeti módszerekkel kezdte vizsgálni. Vitatott esetekben nyelvemlékeinket hívta segítségül.
A professzori stallum nem azért volt fontos számára, mintha méltó hallgatói lettek volna, akiket beavathatott tudományos nézeteibe. Az egyetemen a magyar nyelv tanára akkoriban csak olyan „nyelvmester-féle” volt, olyan hallgatókkal, akik magyarul sem föltétlenül beszéltek. Viszont ez az – energiáját alig lekötő – elfoglaltság lehetővé tette számára, hogy csak a nyelvtudománynak éljen. És ahogy felismerte a történeti módszer fontosságát, az összehasonlító nyelvészeti módszer elkerülhetetlenségét is észrevette.
Feldolgozta anyanyelvünk korai és töredékes emlékeit. Megírta korszakalkotó, háromkötetes művét, az Elaboratior Grammaticát, melynek életében csak az első két kötete látott napvilágot, a harmadikat kéziratból csak 1908-ban adták közre. Készült megalkotni egy nagyszabású nyelv-, irodalom- és stílustörténeti opust A magyar deákság címmel, ám ez a műve sajnos sosem készült el.
Csöppet sem alaptalanul írja róla egyik méltatója: „Révai nemcsak korának legnagyobb magyar nyelvtudósa volt, hanem mindmáig az... Első könyve a vizsgálódás mélységét nézve, a második a rendszeresség tekintetében ma is páratlanul áll... Ő az első, aki megelőzve a németeket, a híres Grimmet és Boppot, a nyelv jelenségeit történeti módszerrel magyarázta.”
Nehéz volna ma pontosan kifejteni, mi mindent köszönhetünk e nagyszerű elmének. Pedig főként abban, ahogy írunk, kicsit mind a mai napig benne vannak Révai Miklós felismerései, azé a szellemé, akinek szobra a tőle megálmodott Magyar Tudományos Akadémia homlokzatát díszíti.