Rezsőt ünnepeltük

A naptár Rezsőt mutatott, ám a kemény baloldal Lenint ünnepelte tegnap, november hetedikén, a nagy októberi szocialista forradalom nyolcvannegyedik évfordulóján. A lakosság zöme munkával emlékezett a nevezetes napra, amikor is a Néván horgonyzó Auróra cirkáló beledurrantott néhányat Szentpétervár – akkor már Petrográd – légterébe (ez volt a jel), mire több ezer leittasodott matróz, proletár és megélhetési bűnöző a Téli Palota kerítésébe csimpaszkodva beözönlött az objektumba.

Mint később szoctörténészeinktől megtudtuk: ekkortól számítjuk a történelmi legújabb kort, merthogy ekkor nyithatta ki végre csipáit az emberiség, ekkor csodálkozhatott rá, hogy szép az élet és kerek a világ, a hatalmat pedig a kommunisták kezébe kell adni, ott van az a legjobb helyen.
Aki ezt elhitte, zuhant is vissza a pattintott kőkorszakba, meg az azzal jegyben járó primitív, brutális, korrupt és analfabéta világba. Ahogyan néhány évtizedre mi is – a nyomok most is láthatók.
Kollégám kisfia tegnap a zsúfolt villamoson megkérdezte édesapját: te, apu, ki is volt végeredményben ez a Lenin? Amúgy talpraesett kollégám hirtelenjében nem tudott mit válaszolni (mit is lehetne?), halasztást kért a gyerektől, hogy majd otthon, fiacskám, otthon majd elmondok mindent… Remélem, elmondta.
A hajdani budapesti Lenin körút legelején valamikor emléktábla állt, rajta csak ennyi: „Lenin (1870–1924)”. Akik állították, valószínűleg biztosak voltak abban, hogy ez is elég, hiszen az emberiség egésze álmából kiverve is mindent tud a rendkívüli államférfiról, filozófusról és politikusról, aki elődei – Marx és Engels – segítségével létrehozta és elterjesztette a kommunizmusnak nevezett szivacsos agylágyulást. Az eredmény ismert.
Tizenkét esztendővel ezelőtt aztán Rezső végre visszakerült a naptárba, lassan a novemberben csinált októberi forradalmat is kezdjük elfelejteni – bár imitt-amott van még nosztalgia, virít még a piros szegfű.