Tartózkodó németek

„Feltétel nélküli szolidaritás az Egyesült Államok oldalán” – hangzott Gerhard Schröder politikai hitvallása a nemzetközi terrorellenes akciók kezdetekor. Tekintettel az amerikaiak szerepére a hidegháborús időszak során, a kancellár aligha tehetett volna óvatosabb hangú nyilatkozatot.

A NATO-tagság automatikusan a hadsereg bevetését is magában rejti. A Bundeswehr azonban mindeddig csak logisztikai, felderítő és humanitárius feladatokat vállalt. A tartózkodó magatartás magyarázatáról a szövetségesek gondoskodtak: nem kérték a németek fegyveres részvételét. Ezzel nagy szívességet tettek a kormánynak, a köztársaság történetében ugyanis a hadsereg sorsa, szerepe és társadalmi pozíciója rendre visszatérő, neuralgikus pontot jelentett a mindenkori végrehajtó hatalom számára. A porosz militarizmus és a hitleri Wehrmacht nyomasztó öröksége szabta meg a két elvesztett világháború emlékeit felejteni nem tudó és nem akaró polgárok elutasító beállítottságát, amely több mint fél évszázada befolyásolja a közhangulatot – egyszer jobban, egyszer kevésbé.
Az NSZK parlamentje 1956 nyarán döntött az új, demokratikus véderő életre hívásáról – hosszú és szenvedélyes parlamenti viták után. Tiltakozó tüntetések sorozata kísérte a szociáldemokrata kormányfő, Helmut Schmidt szorgalmazta NATO „utófelfegyverzés” folyamatát; elhúzódó jogi vitákat eredményezett a „minden katona gyilkos” jelszó; a regruták ünnepélyes felesketését pedig még a közelmúltban is tettlegességig fajuló megmozdulások befolyásolták; a Zöldekkel olyan párt jutott kormányfelelősséghez, amely büszke pacifista flozófiájára és kétségbe vonja a katonakötelesség jogosságát; az államháztartás szanálását szolgáló takarékossági intézkedések egyik áldozata pedig a honvédelemi tárca volt, szakértők szerint veszélyeztetve a Bundeswehr akcióképességét.
A Schröder-kabinetet csak a nemzetközi terrorizmus ellen megindult küzdelem késztette arra, hogy jelentős összegekkel támogassa a haderőt. Rudolf Scharping védelmi miniszter az afganisztáni hadműveletek kapcsán úgy nyilatkozott, hogy „a politikai célok, a humanitárius segítség és a katonai lehetőségek keverékét csak akkor lehet megértetni a német lakossággal, ha a politikai vezetés világosan, határozottan és meggondoltan cselekszik”.
A Bundeswehr bevetéséréről a német határokon túl a kormány nem dönthet, ehhez parlamenti határozat szükséges – egyelőre egyszerű többséggel, a Zöldek viszont máris kétharmados többség megszavazásán fáradoznak. A hadsereg jövője, a véderő feladatai, a Bundeswehr társadalmi súlya továbbra is olyan téma, amely számos vitára ad okot.
A legtöbben – érthetően – abban bíznak, hogy a katonák nem kerülnek még csak olyan feladat elé sem, amelyet az NSZK első államelnöke, a mélyen humanista meggyőződésű Theodor Heuss 1958-ban így jelölt meg: „Azután győzzetek szépen!”