Tizenhét éves ártatlanság

POLGÁRI KASZINÓ

Akinek bérlete van a Kossuth térre, joggal gondolhatja úgy: őt már nem érhetik különösebb meglepetések a hazai közéletben. Nem a neogót csodapalotára gondolok, hanem magára a térre: az aszfaltra, a flaszterra. Azok, akik rendelkeznek e láthatatlan demonstrációs bérletszelvénnyel, nagy időknek lehettek tanúi: váltottak itt rendszert; hallhatták beszélni és láthatták sillabuszt tépkedni idősebb Busht; felnézhettek az erkélyre, ahol egy népi (tucatnyi évvel később MSZP-s képviselőként az Orbán-kormány zárszámadását lelkiismereti alapon megszavazó) reformkommunista sebtében kikiáltja a harmadik magyar köztársaságot; sőt még a kackiás bajszú Bokros pénzügyér is felderenghet koponyájuk hátsó udvarából. Ez azonban, hogy hivatásos tűzoltók munkaidőben, egyenruhában díszőrséget álljanak egy Kossuth téri koporsónál, amiben valamiféle elhunyt segélyezésfajta alussza örök (?) álmát – minden tapasztalatot és képzeletet felülmúl. Ez a névtelen koporsó a Nagy Imre-újratemetésről ismerős – csak nincs egy Orbán Viktoruk hatásos szónokként. (Amúgy a felvonulás is „vonulás”? A díszőrségért is jár veszélyességi pótlék?) Nem érzem magam illetékesnek, hogy döntőbíróként lépjek fel a Belügyminisztérium és az ellenzéki tűzoltó-szakszervezet vitájában (bár furcsának találom, hogy olyasmi ellen ágálnak a lánglelkű lánglovagok, amibe korábban beleegyeztek), de nem tudok rokonszenvezni ezzel a fajta érdekvédelemmel. Az a benyomásom, hogy jóllehet a tűzoltók tartják a fecskendőt, valaki más kezeli a csapot. Az a lakkozott fekete koporsó nem két forint. Valaki megrendelte, valaki kifizette. A Félelem bére mintájú transzparensek házilag is előállíthatók ugyan a dekorációs részlegben, de a fogalmazásba mintha a szocialista választási kampánystáb is besegített volna. Amely csapat az utóbbi hetekben fölöttébb aktivizálódott. Előbb Mikola minisztert szemelték ki gyenge pontnak, megnyerve maguknak a traumatológiát, heteken át pörgetve fel a témát, égett gyerekek tragédiájával megbolondítva – hogy aztán a Magyar Hírlap meglepve állapíthassa meg: kampánytémává vált az egészségügy. (S hogy a két „téma” összehangolása felől semmi kétség ne legyen, idézzük az alcímet is: A kormány hosszú távú programokat, az MSZP azonnali tűzoltást javasol. S a 150 milliárdos kampányígérethez a Nagy Sándor–Medgyessy Péter–Kovács László szentháromság felhőtlen örömöt sugárzó fotóját is mellékelik.) A tűzoltóság és a mentők mellől már csak a szintén kék lámpás rendőrség hiányzik – de az nem venné ki jól magát a képernyőn: még rendpártiságot sugallna. Különben is, nem passzol össze a tervezett Békés megyei útelzárásokkal. Karsai gazdát ez nem akadályozta meg abban, hogy kukoricáját a Kossuth térre fuvarozza. Hogy nem zúdította le mindjárt a kövezetre, mint ahogy nagy eszmetársai agyában az megfogamzott, annak egyszerű koordinálási oka lehetett: nehogy betemesse a tűzoltók koporsóját – mert akkor az egyik akció kioltja a másikat, s nem lehet olyan szépen, külön-külön fényképezni. A kívánatos menetrendet amúgy alighanem már a battonyai kézfogón megbeszélte Karsai és Medgyessy. Miután tisztázták a polgári engedetlenségi hajcihők ellenértékét (legyen Karsai az MSZP Zsikla Győzője; ijesztgessék előbb a közvéleményt azzal, hogy földművelésügyi miniszter lesz, akkor a jónép simán elfogadja, hogy hál’ istennek csak képviselő), indult a projekt. Fogunk mi még itt médiaérzékeny akciókat látni! Kérdés persze, hogy a naiv választópolgár nem fog-e gyanút, ha a Kossuth téri tengeritűzben harmadfokú égési sérüléseket szenvedett tűzoltókat nem fogadja be egyetlen traumatológia sem?
n
A rendszerváltozás visszavonhatatlansága annak idején sokunk szemében abban nyilvánult meg, hogy a pártszervezeteket kitiltották a munkahelyekről. Sokáig – egészen Medgyessy közelmúltbeli kórházi „fórumáig” – ezt a tabut tiszteletben is tartották a pártok. A debreceni politológushallgatók felháborodása tehát – hogy Medgyessyt és Kunczét nem hagyták „szakmailag” kampányolgatni az egyetem falai között – arról tanúskodik, hogy a politológusképzés volt egyetememen kívánnivalót hagy maga után: az új nemzedék nem ismeri elég alaposan az előzményeket. (Ha akkoriban lett volna ilyen szak a Kossuthon, talán magam is politológushallgató lettem volna. Mi bölcsészként legfeljebb folyóirat indítására tehettünk kísérletet a nyolcvanas évek derekán. Ekkor még Medgyessy az MSZMP-vezérkarban tevékenykedett, pártja pedig cenzori hivatalként működött az egyetem falai között. A Határ engedélyeztetéséhez egy éven át 150 (!) tárgyalást kellett folytatnunk. Üzenem tehát egykori iskolámba: lányok és fiúk, ha tájékozódni akartok az „álláspontokról”, járjatok nagygyűlésekre, olvassátok többet a sajtót, de ne édesgessétek magatokhoz a pártpolitikusokat. Se fideszeseket, se szocialistákat, se szélsőliberális agrárszakértőket. Ha már nagyon muszáj, találkozzatok velük a kocsmában, mint ahogy végül is tettétek. (Bár gondoljatok azért arra is: az is munkahelye valakinek.) És örüljetek, hogy olyan rektorotok van, amilyen: aki – legalább a kampánystartpisztoly eldördülése után – ellenetekben is komolyan veszi az egyetemi autonómiát. Most talán dühösek vagytok (bár így nemcsak szőrmentén, hanem főanyagként kerültetek bele a médiába); de ha egyszer tényleg politológusok lesztek, igazat adtok majd nekem…
*
Most, hogy a sértődékeny baloldal egy publicistát kiáltott ki első számú közellenségnek, itt az ideje annak, hogy néhány evidenciát újfent leszögezzünk. Lehet, hogy Bayer Zsolt 1956 kapcsán nem volt „politikailag korrekt”, de történelmileg igen: a forradalom vérbefojtását levezénylő, pályafutását tömeggyilkossággal indító MSZMP jogutód pártja, az MSZP soha nem kért bocsánatot a magyar néptől azért, amit a baloldal külső megszállók készséges cinkosaként elkövetett ellene. (Bár azt nyilatkozták, hogy valamikor 1994-ben igen, de én – noha végtére is ez a szakmám – nem értesültem róla. Valahogy úgy bonyolódhatott a dolog a zártkörű sejtgyűlésen: „Már megbocsássatok, elvtársaim, de ezt az ötvenhatot kommunikációs szempontból kicsit elszúrtuk…” Aki hiteles dokumentumot, MTI-közleményt, tévétudósítást tud e tárgyban beszolgáltatni, annak ezúton felajánlok egy-egy dedikált Bayer-kötetet. Amúgy mindmáig ő tette le a legmegindítóbb könyvet e témakörben az asztalra, s nem stílusérzékeny kritikusai.) A stílus kérdése lényeges, de a tartalom sem lényegtelen – s erről a feljelentők nem beszélnek. A történelmi bocsánatkérés ugyanis nem puszta verbális bűvészmutatvány: a becsületkódex szerint azzal járna, hogy a bűnös párttól örökölt minden anyagi előnyről is mondjon le az MSZP – hadd lássuk, hogy komolyan gondolja 1956 felmagasztalását. Mivel a spontán privatizáció immár nem csinálható vissza, a szocialista összeköttetések pedig értelemszerűen kapitalista összeköttetéssé alakultak, értékelhető gesztus volna, ha például minden pártingatlanukat felajánlanák az Országgyűlésnek újraosztás céljára, önként megszüntetve az örökölt aránytalanságot. Egy ilyen tett után akár már koszorúzni is kimehetnének a 301-es parcellába, s legfeljebb csak arról kellene állásfoglalást kérni az ombudsmanoktól, hogy a kifütyülés elítélése nem sérti-e a kifütyülőknek a szólásszabadsághoz fűződő alkotmányos alapjogát – s hogyha nem, akkor a jövőben minden vastapsot is be kell-e tiltani, beleértve a szabadtéri színházakat is. A bocsánatkérés nem úszható meg azzal, mint amit Kovács László pártelnök izzadt ki magából: „Kérem, én még csak ártatlan, hátulgombolós tizenhét éves voltam akkor…” Mansfeld Péter meg tizenöt. Ha a Horn Gyulát is tömörítő pufajkás hatalom nem gyilkolja le alávaló módon, kivárva nagykorúságát, most indítani lehetne Kováccsal egy választókörzetben: hadd lássuk, ki a jobb. Ennek azonban fizikai akadályai vannak. A szavakban olyannyira áhított társadalmi megbékélésnek pedig a legfőbb akadálya három szóban összefoglalható: Magyar Szocialista Párt.