A tagjai eleinte levitézlett, bosszúvágyó volt ÁVH-sokból, verőlegényekből, besúgókból, tizenkilences vöröskatonákból, Kun Béla-hívekből, félművelt, önkéntes pártfunkcionáriusokból és félrevezetett, megfélemlített munkásokból verbuválódtak. Nem sokkal később csatlakoztak hozzájuk azok a gyökértelen értelmiségiek, akik nem annyira meggyőződésből, mint inkább a karrier, az előrejutás reményében álltak be abba a szervezetbe, amelynek rendeltetése a születése pillanatában a megtorlás és a terror fenntartása volt.
Úgymond a munkáshatalom, proletárdiktatúra védelmére 1957. február 13-án tehát hivatalosan is megalakult az új fegyveres erő, a Munkásőrség. Létét, fontosságát nemcsak a korabeli sajtó igazolta, hanem az 1958 márciusában megjelent Munkásőr című folyóirat számai is. Ez a kiadvány vetette meg a szellemisége alapjait. Az első számában ezt olvashatjuk: „A Munkásőrség minden egyes tagjának tudatában kell lennie, hogy a Munkásőrség a párt közvetlen fegyveres ereje, s tevékenységét a párt irányítja.” Azaz a Magyar Szocialista Munkáspárt nemcsak a rendőrség, katonaság, államapparátus fölött rendelkezett, hanem fennmaradásához szüksége volt a kommunista diktatúra védelmére kiépített saját erőszakszervezetre is, akárcsak a a náciknak az SA-ra, majd később az SS-re.
Az MSZMP hatalmi bázisának bizonytalanságát nemcsak az jellemezte, hogy két évvel a forradalom leverése után is folyamatosan végeztek ki, vetettek börtönbe embereket, majd a megfélemlítés csúcspontjaként kiontották Nagy Imre miniszterelnök és társai vérét, hanem az a félelem is, amelyet a legjobban Kádár János 1958-ban, az MSZMP országos pártértekezletén mondott szavai fejeznek ki: „Az ellenség még itt van, bár vereséget szenvedett, de nem semmisítettük meg.” Majd hozzátette, hogy „a jelenlegi közbiztonságnak és rendnek s az állam fegyveres erejének nagyon fontos tényezője a Munkásőrség”.
A párt rohamcsapata tehát évtizedeken át őrködött egy szűk bolsevista réteg hatalmának megőrzésén, és az 1963-as amnesztiáig lényegében alapvető szerepe volt a megtorlásban, a gyári munkásság gondolkodó rétegének folyamatos zaklatásában, a termelőszövetkezetbe kényszerített parasztság megfélemlítésében.
Ez volt tehát a Munkásőrség, a párt élcsapata, amely őrizte a pártszékházakat és a pihenni vágyó pártvezetők eldugott vadászkastélyait.
A rendszerváltás hónapjai, az MSZMP felbomlása 1989-ben, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy nincs szükség párthadseregre. Az MSZMP, később az MSZP politikusai közül azonban néhányan nehezen törődtek bele, hogy megszűnjék a magánhadseregük. 1988. december 29-én Grósz Károly még ezt írja a szekszárdi munkásőröknek: „Hibákat követtünk el, de az elmúlt évtizedeket nem kell szégyellnünk, felemelt fejjel nézhetünk utódaink szemébe. Néhány hangoskodó, rosszindulatú elemtől pedig nem kell megrettennünk! Van erőnk rendszerünk békéjének, biztonságának megőrzésére!”
Bár recseg, ropog, összeomlóban a kommunizmus, Grósz biztat, fenyeget, ha kell, a fehérterror rémével. Vörösterrorról, akasztófákról nem beszél, csak hibákat emleget. 1989-ben még javában alakulnak a munkásőr baráti körök, holott nyílt titok, hogy az MSZMP-nek is hamarosan új köntöst kell öltenie, és a munkásőröknek civil öltözékre kell cserélniük a pufajkát, a szürke zubbonyt. Ennek ellenére volt MSZMP-sek, későbbi, jelenleg is funkciót betöltő szocialisták közül számosan belépnek a baráti körbe. A Munkásőr című folyóirat adta hírül, hogy 1989 elején megalakult négyszáz taggal a Szeged és Környéke Munkásőr Baráti Kör. Tagja lett dr. Vastagh Pál, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának utolsó első titkára. Mindjárt nyilatkozott is a lapnak, mint mondta: „…tulajdonképpen elsők között lettem a tagja… számomra örvendetes látni, hogyan szerveződnek nálunk is a baloldali erők széles társadalmi alapon. Meggyőződésem, hogy a társadalom rendezettségéhez is hozzájárul a Munkásőrség.” Mondja ezt Vastagh Pál, aki néhány hónapra rá, 1989 októberében már az MSZP színeiben, elnökségében politizál, akkor még nem megtagadva a múltat. Nem lát kivetnivalót a Munkásőrség előző évtizedeinek „rendcsináló” tevékenységében. De hát miért is látna?! 1990-ben a választási körzetében, Battonyán találkozott az övéivel, ahol a baloldali egységről ezt nyilatkozta: „Lesz baloldali egység, így vagy úgy, de ez az egész társaság – utalt a demokrata oldalra – Recsken fog ülni.” A munkásőrreflexektől, úgy látszik, ő sem tudott szabadulni, pedig akkor már működött az első szabadon választott, többpárti parlament és az Antall-kormány.
Lehetséges-e tehát, hogy az MSZMP utódpártja teljesen új párttá vált szellemi és gazdasági értelemben egyaránt? – teszik fel sokan a kérdést. Vagy Kádár Jánosnak volt igaza, aki gyakran mondogatta: „Mi, kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva.”
Elgondolkodtató az az őszinte szó, az utolsó üzenet is, amelyet a Munkásőr 1989. szeptemberi búcsúszámában olvashatunk: „Betonnál is keményebb kötőanyag a miénk.”
Keresztrejtvény
Napi sudoku
