Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a politikai publicisztikában milyen szerepet játszanak a tények. Pszeudoliberális napilapunk mottója szerint: „A hír szent, a vélemény szabad.” A kérdés tehát az, hogy a szabad vélemény felülírhatja-e a hírek szentségét.
Az idézett jelszó logikája azt sugallja: nem. Közhellyé vált liberális alaptézis, hogy az ember szabadsága addig terjed, amíg nem sérti mások szabadságát, értékeit és érdekeit. Ebből bizonyos korlátozás következik, amely kiterjeszthető a médiában közölt véleményre, a publicisztikára is. Szemben áll ezzel az a humanitárius álláspont, amely a jó szándékkal elkövetett hazugságot megbocsátja, miként néha hajlandó szemet hunyni a „megélhetési bűnözés” felett is. Arany János, akinek becsületét aligha vonhatjuk kétségbe, azt mondotta volt, hogy hazudj, költő, csak rajt ne csípjenek. Rokonítható-e a politikai publicisztika a költészettel?
Egy baloldali lapban valaki néhány esztendővel ezelőtt leírta, hogy szabad hazudni a médiában, sőt erkölcsbe se ütközik, ha a hazugság – teszem azt – a szélsőjobb terjeszkedését gátolja. Ez nyílt beszéd volt, bár a legeredményesebb hazudozókra éppen a rejtőzködés a jellemző, ők (Aranyra utalva) költőnek vélvén önmagukat mindent elkövetnek, hogy ne legyenek tetten érhetők.
Hazugság-e az, amikor baloldali publicisták Antall Józsefet úriemberként és demokrataként aposztrofálják, s ezáltal sejtetni engedik, hogy a „mostani”, se nem ez, se nem az? Ez valóban a költészet körébe tartozik, de emlékeztet a kaméleontempóra is, azzal a megkötéssel, hogy itt nem a kaméleon cserélgeti a színét, hanem a mimikrikényszer a szemléletmódjára hat. E költőiségre jellemző, hogy nem csupán Antall József megítélésében váltott szemrebbenés nélkül előjelet egykori mínuszát pluszra cserélve, de magát Orbán Viktort, mint egykor volt egyedi lényt is hajlamos kijátszani maga ellen.
A hajdani Orbán Viktor Göncz Árpád ominózus kifütyülése után „vette a kabátját”, s otthagyta az operaházi ’56-os díszünnepséget, ma pedig merev, gőgös, „kőkemény” arccal állt a temetőben, amikor a „csőcselék” baloldali és liberális politikusok ellen tüntetett. Ezek az utalások azt sugallják, hogy a hatalom egy erős, hajlíthatatlan jellemet kezdett ki, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem a jellem változott, hanem a helyzet, mondhatni maga a történelem. Némely dolog Göncz Árpád (és a szabad demokraták) valódi érzelmeit és hovatartozását tekintve világossá vált, a Fidesz politikai és ideológiai alapállása is egyértelmű lett, Orbán Viktor személyisége pedig – ha hiszik, ha nem a baloldali publicisták – beérett, sőt a „hatalom” tovább „komolyodott”, útja konzekvensen vezet a „konzervatív-liberális államférfi” státusa felé.
Kasza László (exszabadeurópás) most a Népszabadságban azt rója fel Orbán Viktornak, hogy a Süddeutsche Zeitungnak adott nyilatkozatában „bajor csodának” nevezte Franz Josef Strausst, aki az én ifjúságom idején a szocialista Magyarországon führerszerű közellenségnek számított. Kasza azt írja, hogy ezen csak „azok lepődnek meg, akik tudják, hogy a 80-as évek közepén Orbán még ugyanilyen könnyedséggel lefasisztázta a bajor miniszterelnököt”? Kérdem én, hol fasisztázta le, és kik ezek az „azok”, akik 1985-ben figyeltek az akkor 22 éves Orbán Viktor szavára. Mivel dokumentálja Kasza ezt a kijelentését, amely nem őt, hanem a magyar miniszterelnököt tünteti fel a kaméleon szerepében? Kasza ily nagy híve Arany Jánosnak?
Hogy netán nem az ő útja görbült-e el egy kicsit az elmúlt esztendőkben, én nem tudom...