Fussunk aknára!

Hárman állunk az autó mellett, a szerelő, a feszültségszabályozó és én. A szerelő hümmög, a feszültségszabályozó szikrázik, én aggódom. Autószervizben az ember aggódni szokott, ez itt viselkedési alapnorma, ahogyan a belgyógyászaton is aggódni szoktunk, míg a doktor a leleteken hümmög, merthogy ott vagyunk a kezében, holnap talán próbareggelire kell menni, vagy vesetükrözésre, és az nem jó.
Autószervizben mindig azt mondják az embernek, hogy nagy baj van itt, kérem, ezzel itt mi már nem tudunk foglalkozni, de maga se foglalkozzon vele, itt már beállt a klinikai halál, a folyamat visszafordíthatatlan, kifelé menet majd tessék belökni szegényt az árokba, még az a leghumánusabb. Ilyenkor a Józsi is oda szokott jönni a szomszéd szerelőaknából, hogy jesszusom, ilyet még ő sem látott, tessék a legrosszabbra felkészülni, ezen már a konzílium sem segít. Ezután a két szerelő együtt, vokálisan kezd el hümmögni, mire az autósember összemegy, mert mi mást tehetne az érvek súlya alatt.
Már ebből is látni, hogy az autószerelés alapvetően lélektani tevékenység, akár a feszültségszabályozóhoz, akár a kuncsafthoz való viszonyt vesszük alapul. Az a mesterember ugyanis, aki lelkendezve, hűbelebalázs módjára mindjárt nekiáll a szerelésnek, az autósra meg biztatóan rákacsint, semmire sem viszi a szakmában. Ipariskolai alapkategória, hogy autószerelő az autósembert magához közel nem engedheti, hiteles szakmai magyarázatot a gépjármű műszaki állapotáról nem adhat, viszont köteles fitymálólag fellépni az aknán lévő autóval szemben.
Gyermekkoromban volt mellettünk egy akkumulátortöltő műhely, elég sokat megfordultam ott, Karcsi bácsi, a tulaj, hároméves korom óta ismert, minden botlásomról tudott, egyszer szájon is vágott, mikor majdnem alárollereztem egy teherautónak a műhely előtt – le is kötelezte ezzel a családot hosszú időre, mert a jó tempóban adott pofonoknak jellemformáló hatásuk van. Nagyon jó ember volt ez a Karcsi bácsi, mély, dörmögő hangon beszélt, gorombának adta magát, holott az olajos overall mögött érző szív dobogott.
Egyszer éppen ott matatok a műhelyben, mikor nyílik az ajtó, és belép rajta egy akkumulátort cipelő ember, hogy aggyonisten, itt ez a nyomorult akku, hova rakhatja, mikor jöhet érte, de sürgős ám a dolog, mert neki még ma autóznivalója van.
Gyakorlatlan szerelő talán válaszolna is a kérdésre, esetleg az akkumulátort is átvenné a kuncsafttól. Karcsi bácsi azonban nem ma mászott le az uborkafáról, unottan odaszól nekem, mintha csak egy mondatot hagytunk volna abba az imént.
– Azért ez a Fradi-védelem, na, hallod…
Kinézek a csapágyzsírból, hátha nem nekem ment a mondat, hanem a cipekedő embernek. De nem, szerencsétlen is tanácstalanul néz körbe, feje mélylila az erőlködéstől, oxigénadóssága is lehet.
– Csapnivaló a védelem, Karcsi bá’ – hagyom rá.
(Lilafejű toporogni látszik.)
– A csatárokról most ne is beszéljünk – dohog az öreg.
– Ne.
– Bocsánat – szuszog a lilafejű –, hova tehetem ezt az izét?
– Ha én lennék az edző, zavarnám el az összeset kapálni – öszszegez Karcsi bácsi.
– Én csak jöttem ezzel az akkuval, ne tessék haragudni – nyöszörög a szerencsétlen.
Nem, dehogy haragudott az öreg, éppen csak végigszaladt még a gyengélkedő vidéki csapatokon, aztán átvette az akkut a magába roskadt embertől. Mert, mint mondtam, érző szív dobogott benne.
A foci amúgy sosem érdekelte.