Kis ékszerdoboz a terézvárosi Nagymező utcában

A Fővárosi Orfeummal átellenben építtette fel többemeletes műtermét az 1800-as évek végén Mai Manó, a híres fotográfus. A ház minden apró részletét a korabeli „luxus diktálta” a Zsolnay-majolikás homlokzattól az erzsébetvárosi Róth Miksa szecessziós üvegablakaiig.

Nem tudni, egy korunkbeli fényképész, vagy nevezzük fotósnak, hány esztendősen kezdi el pályafutását, a századelő nagy mestere, Mai Manó azonban már 14 évesen a kamera mögött állt. Persze még csupán mint inas ismerkedett a szakmával, de annyi biztos, hogy a legjobb tanítók, például Borsos József és Koller Károly „egyengették szárnyait”. Az ifjú Mai tudásvágyát bizonyítja, hogy külföldön is több évet tanult, európai mesterek adták át neki szaktudásukat. „Mai és Társa” néven 1878-ban alakította meg első vállalkozását. Ugyan saját műterme ekkor még nem volt, de néhány éven belül az ifjú mestert olyannyira kedvelték megrendelői, hogy négy-öt segédet is foglalkoztatott.
S hogy mit jelentett akkortájt egy fotóriport vagy egy portré? Jobbára nem egyebet, mint ma, csakhogy egy akkor elkészült fénykép a műfaj és a fotográfusok kis számából adódóan ma pótolhatatlan kincset jelent. Ilyen emlék például Kossuth Lajos 1894-es temetéséről készült kép, vagy egy Bartók-portré 1903-ból. Mai Manó műterme akkor még a Váci körúton, az Andrássy úttal szemben üzemelt.
Nem kell sokat taglalni, hogy a Nagymező utca kis szeglete, szélén az egykor Fővárosi Orfeummal (ma a Fővárosi Operett Színházzal és a Moulin Rouge-zsal) a XIX. század végén is legalább annyira előkelő része volt az utcának, mint napjainkban. Az egykori szórakozóhellyel kissé átellenben 1894-ben építette meg Mai Manó a többemeletes műtermet.
Műterem – mondanánk – holott a ház inkább egy pazarul kivitelezett palotához hasonlít. Talán az Operettszínház elől a legszebb a rálátás erre a kis ékszerdobozra. A főhomlokzat egy részét zöld-sárga mázas Zsolnay-majolika díszíti, a harmadik emeletet pedig freskók borítják. Festett üvegablakok és öntöttvas domborművek a műteremház további ékei. Az előcsarnok mennyezetét és az igényes, gazdag díszítésű lépcsőket látva, vagy a csodás festett Róth Miksa-féle üvegek alapján a látogató alig hiszi el, hogy egy műteremben jár. A lépcsőházi mennyezetet is freskók díszítik, a félemeleti korláton kovácsoltvas díszben a művész neve olvasható. Az előcsarnokból az irodába, innen pedig falépcső visz fel az emeleti fogadóterembe. A teraszos szárnyak mögött, a harmadik emeleten lakószobák sorakoztak, a negyediken pedig az udvari tetőtérben, az üvegkupolás műhelyben folyt a munka, a retusálás. A burkolatot is a legigényesebb anyagokból válogatták össze: úgynevezett terazzo padlóburkolat, márványlépcső, a falakon tölgyfa. Az ablakok csiszolt üvegből készültek, a műterme a francia elemeket vegyítette a neoreneszánsz struktúrával.
A fotográfus 1917-ben halt meg, ezután az épület csupán néhány évtizedig őrizte meg eredeti funkcióját: 1932 decemberétől újabb mulatóval bővült a Nagymező utca. Rozsnyai Sándor ugyanis megnyitotta a Mai-féle épület földszintjén az Arizonát. Ehhez azonban beépítette az addigi udvart, és az üzlethelyiségeket is felhasználta. A művészvilág alakjai csodálattal forgolódtak a kor luxusigényével kialakított falak között, melyet a tulajdonos a funkció szerint át is alakíttatott. Páratlan volt akkortájt még a színpad közepén elhelyezett süllyesztő, ahol a fellépő művészek hol eltűntek, hol felbukkantak az ámuldozó nézőközönség előtt. Működött még egy rövid életű varieté is, majd a ház az Országos Piackutató Intézet bemutatótermének adott otthont. A Thália Színház stúdiószínháza 1978 és 1981 között tartotta itt előadásait.
A Magyar Fotográfiai Alapítvány régóta tervezte, hogy eredeti funkciója szerint hasznosítja a házat, majd 1999-ben Magyar Fotográfusok Háza néven – elsősorban bemutatóteremként – ismét megnyílt Mai Manó egykori műterme. Fotográfiák nem maradtak fent az egykori lakásról – Mai Manó érdekes módon nem örökítette meg kis rezidenciáját –, mégis teljes szépségében sikerült az utókornak „visszaadni” az épületet.