Egy hatos karton önmagában nem bizonyítja, hogy az érintett valóban jelentett, a beszervezési nyilatkozat aláírása pedig nem mond el mindent a kényszerről és az ellenállás lehetőségeiről – hangsúlyozta lapunknak Rácz János történész. A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársával a nyilvánosságra hozott állambiztonsági iratok értelmezéséről, a megzsarolt emberek sorsáról, Lezsák Sándor megbélyegzéséről és a közzététel szakmai feltételeiről beszélgettünk.
– Milyen forrásokból állhat össze egy megalapozott következtetés az aktákban szereplő személyekről? – Meg kell vizsgálni a beszervezési iratokat, a nyilatkozatot, a munkadossziét, a jelentéseket. Lényeges, hogy fennmaradt-e saját kézzel írt jelentés, vagy csak a tartótiszt által készített gépelt változatot olvassuk. A beszervezés indokaként feltüntetett „hazafias alap” sem feltétlenül zárja ki a nyomásgyakorlást: ezt is a tiszt rögzítette. Ha megállapítható a tényleges együttműködés, akkor további kérdések következnek. Miről jelentett az illető? Mire használták az információit? Ártott-e valakinek? Tudott-e a megfigyelt a jelentésekről? Olyan esetekre is van példa, amikor a megfigyelő és a megfigyelt egyeztetett arról, mi kerüljön a jelentésbe. Mindez egyedi vizsgálatot igényel.
A nyilvánosságra hozott akták kicsit több, mint egyharmadát teszik ki a valódi aktamennyiségnek. A dokumentumok nagy részét helyhiány okán megsemmisítették, vagy irányított okokból, az is reális, hogy magánszemélyeknél lehet egy részük. Fotó: Bach Máté
– A tartótisztek életútját is fel kell tárni? – Feltétlenül, mert messze nem elegendő kizárólag azzal foglalkozni, akit beszerveztek vagy megpróbáltak beszervezni. Meg kell nézni, ki irányította, ki adott neki feladatokat, milyen szerepe volt a működtetőknek. Saját kutatásaimban is előfordult, hogy egy tartótiszt adatait külön kellett megkeresnem, mert az internetes felületen nem találtam meg. Gyutai Kálmánról beszélek, akinek pályáját a Marton Frigyes ügyéről írt cikkemben is bemutattam. Egyetlen életút feltárásához is többféle iratot, olykor ugyanazon levéltáron belül több különböző anyagot kell összeolvasni. Ha lehetőség van rá, az érintettek visszaemlékezéseit is érdemes bevonni. Ez időigényes munka, amely nagy odafigyelést igényel.
– Miért akarta a Kádár-rendszer ilyen széles körben megfigyelni a társadalmat? – A Kádár-korszak vezetőit, mindenekelőtt Kádár Jánost, egy újabb 1956-os forradalomtól való paranoia vezérelte. A társadalom kiterjedt megfigyelésével ennek megismétlődését akarták megakadályozni. Meggyőződésem, hogy egy újabb felkelés esetén az összegyűjtött iratokat is felhasználták volna a gyanúsításokhoz és a megtorláshoz.
Rácz János történész. Fotó: MMA
– A nyilvánosságra hozatal ezt a munkát közelebb hozhatja a társadalomhoz? – Ebből a szempontból lehet hozadéka. Talán annyit szolgált, hogy érzékelhetőbbé vált, mennyi kutatás szükséges ahhoz, hogy egy történész felelőséggel leírhasson egy ténymegállapítást. Egy adatbázisban megtalált név még nem a feltárt történet. A nehézség éppen az, hogy a dokumentumokat összefüggéseikben kell értelmezni.
Aláírta, de nem jelentett
– Gyakran elhangzik, hogy a beszervezésre nemet is lehetett mondani. Mit mutatnak erről az ön kutatásai? – Ismét Marton Frigyes történetét idézném fel: öt órán keresztül tartották nyomás alatt a VIII. kerületi rendőrkapitányságon. Az 1956-os szerepvállalásával szembesítették, és azt hánytorgatták fel, hogyan fordulhatott munkásszármazásúként a rendszer ellen. Végül aláírta a beszervezési nyilatkozatot, hogy kiszabaduljon ebből a helyzetből, de utána nem volt hajlandó jelenteni. Ezért tartom veszélyesnek, ha a karton vagy az aláírás alapján lezártnak tekintünk egy történetet.
Valaki a kényszerhelyzetben engedhetett, majd később megpróbálhatta elkerülni a találkozókat, szabotálni a feladatokat – ettől még a kartonja megmaradt.
– Hogyan lehet több évtized távolságából megítélni ezeket a döntéseket? – Nagyon óvatosan és mégtöbb empátiával. Mert egyáltalán nem csak a saját sorsukról döntöttek, hanem a családjuk, a gyermekeik jövőjét is fenyegethették.
Ha valaki azt mondja, hogy ilyen helyzetben biztosan ellenállt volna, minden tiszteletem az övé, de nem mindenki ennyire volt ennyire erős, hogy akár a gyermekei jövőjét feláldozza, amivel zsarolták.
Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mindez az 1956-os megtorlás után történt. Az emberek látták, meddig hajlandó elmenni a hatalom, milyen következménye lehet az ellenállásnak. A diktatúrában élő átlagembertől nem várhatjuk el magától értetődően az erkölcsi hősiességet.
– Hol húzódik a határ a megértés és a felmentés között? – Az empátia nem szimpátia, attól, hogy megpróbálom megérteni az érintett helyzetét, még nem kell azonosulnom vele vagy helyeselnem a tetteit. De ha történészként nem törekszem a megértésre, akkor nem tudom megfelelően végezni a munkámat.
Folyamatosan az ügynökökről beszélünk, miközben kevés szó esik arról, milyen lehetett megzsarolva a barátokról, munkatársakról, akár családtagokról adatokat szolgáltatni. A megfigyeltek és a megfigyelésre kényszerítettek oldalán is találunk tönkretett életeket. Ez mutatja meg igazán a Kádár-rendszer aljasságát.
Elsősorban azoknak a felelősségét kellene vizsgálnunk, akik ezt a rendszert létrehozták és működtették: a politikai vezetőkét, a belügyi irányítókét és a politikai nyomozókét.
– Mennyire lehet teljes képet alkotni a fennmaradt dokumentumokból? – Az iratmegsemmisítések miatt töredékes anyagból próbáljuk rekonstruálni az állambiztonság működését. A dokumentumok pusztítása pedig nagy valószínűséggel irányított lehetett. Elképzelhető, hogy bizonyos, például egyházi vonatkozású anyagokat azért hagytak meg, hogy később felhasználhatók legyenek az érintettek hiteltelenítésére – ellenben más körökhöz tartozókéval. Erre azonban nincs közvetlen bizonyíték, ezért különösen óvatosan kell következtetéseket levonnunk abból, ami fennmaradt. Magyarországon a rendszerváltoztatás tárgyalásos úton ment végbe. A múlt feltárásakor ma is mérlegelnünk kell az emberi következményeket. Több empátiára, a helyzetek megértésére van szükség. Azt is végig kell gondolni, hogyan érinti a közzététel a megfigyeltek és családtagjaik életét. A bocsánatkérés elfogadható, de az okozott sérelmeket önmagában nem rendezi.
– Az ön korábbi írásai is mutatják, mennyi bizonytalanság maradhat egy-egy ügyben. – Igen, ezért kell minden esetet a maga összetettségében feltárni. Nem mindegy, milyen iratok állnak rendelkezésre, és azok mit bizonyítanak. A történésznek a tudása határait is jeleznie kell.
Szuhay Balázs állambiztonsági ügyét bemutató írásában is foglalkozott az iratok ellentmondásaival Rácz János. A kutatott dossziéban nem talált a színművész által aláírt beszervezési nyilatkozatot, és külön vizsgálta a fennmaradt jelentések tartalmát, illetve lehetséges következményeit.
Ki viseli a nyilvánosságra hozatal következményeit?
Értem a bocsánatkérést, ami el is fogadható, mert mindenki hibázhat, de attól még foglalkozni kell a következményekkel. Nem tudom megítélni, hogy a kormányzat által bejelentett lelki segítség önmagában elegendő lehet-e, ehhez nem vagyok szakember. Ellenben azt is érzem, hogy a történész társadalom felelőssége is, hogy naprakész kutatásokkal válaszolja meg az ezt követő érthetően érkező kérdések özőnét. Ebben van az én felelősségem is.
– Az iratok nyilvánosságra hozatalára milyen példák vannak más hasonló történelmi helyzetű országokban? – Más országokban, például Csehországban és Szlovákiában is létrehozták az interneten kutatható állambiztonsági iratok, a hálózati személyek adatbázisát. Ha a magyar társadalom ezt akarja, és ennek a kormányzat érvényt szerez, akkor történészként azt kell segítenünk, hogy hazánk megismerhesse az állambiztonsági hálózat személyeit. Ezzel önmagában semmi problémát nem látok, amennyiben megfelelően előkészített gondos munka előzi meg, amely minimalizálja a hibák lehetőségét. Az én kérdésem történészként csupán annyi, hogy kaptak-e elég időt a kollégák erre a hatalmas munkára? Pusztán szakmai szempontból érdekelne tehát, milyen feltételek között dolgoztak a közzétételben részt vevő szakemberek. Azt gondolom a legtöbb kollégát most ez foglalkoztatja. Én mivel nem voltam érintet, nem tudok nyilatkozni minderről, csak a közéletben tapasztalható visszhangokat ismerem.
– Kinek kell kezelnie a kialakult helyzetet? – Ha a politika döntötte el a feltételeket, akkor a politikának kell kezelnie a következményeket is. A történészszakma kutatni tud, magyarázatot adhat, segítheti a megértést, de a politikai döntések következményeit nem tudja egyedül rendezni. Mindenkit arra bíztatok, hogy több megértéssel, több empátiával közelítsen ezekhez az emberi sorsokhoz.
Rácz János történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, aki a Kádár-korszak állambiztonságának működését, különösen a színházi világ megfigyelését kutatja. A Magyar Nemzetben is megjelent írásaiban a színházi világ és a kommunista diktatúra viszonyát tárta fel, különösen kiemelve az állambiztonsági megfigyeléset, a beszervezéseket, valamint a művészekre nehezedő politikai nyomást. Marton Frigyes történetén keresztül azt mutatta be, hogyan tagadta meg a jelentéstételt a megzsarolt rendező, míg Szuhay Balázs ügyében a beszervezés körülményeit és a fennmaradt dokumentumok ellentmondásait vizsgálta. Bor József rendező esetével a kádári zsarolási módszereket szemléltette, a Cyrano jelenti című cikkében pedig a színházakra irányuló állambiztonsági figyelmet tárta fel.
A Magyar Nemzet konzervatív, nemzeti-kulturális hetilap, amely nemcsak híreket közöl, hanem értelmezi is a világot. Hiteles szerzőkkel, mélyebb összefüggésekkel és időtálló gondolatokkal segít eligazodni a közélet, a kultúra, a történelem és a mindennapi élet kérdéseiben.
A Magyar Nemzet konzervatív, nemzeti-kulturális hetilap, amely nemcsak híreket közöl, hanem értelmezi is a világot. Hiteles szerzőkkel, mélyebb összefüggésekkel és időtálló gondolatokkal segít eligazodni a közélet, a kultúra, a történelem és a mindennapi élet kérdéseiben.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
