Szilenciummal sújtva – hogyan bántak a kommunisták Jávor Pállal és Pártos Erzsivel?

1956 után akut és állandó kérdés volt az emigráció sorsa. Közel 200 ezer ember döntött úgy, hogy távozik Magyarországról, közöttük színművészek is voltak szép számmal. Harminckilenc emigráns színművészt utóbb itteni szilenciummal sújtottak. Közülük azonban csak néhányan voltak olyanok, akik országos ismertséggel rendelkeztek.

A magyar állambiztonság is nyomon követte azokat a színészeket, akik külföldre menekültek az 1956-os forradalom és szabadságharc után. Általánosságban elmondhatjuk, hogy elsősorban nyelvi okok miatt nehezen vagy egyáltalán nem voltak képesek karriert befutni Nyugaton a magyar színészek. Bár sokan megpróbálták, kevesen tudtak talpon maradni. 

A magyar külszolgálatok is figyelemmel kísérték az emigráns magyar színművészek külföldi életét. Zádor Tibor, a washingtoni magyar követség ügyvivője 1957. október 17-én arról tájékoztatta Aczél Györgyöt, a Kádár-kor vezető kultúrpolitikusát, hogy olyan információk birtokába jutottak, amelyek szerint az Egyesült Államokba ment magyar színészek egy amerikai magyar színházi társulat megalakításán ügyködtek New Yorkban. Önmagában teljesen logikus elképzelés volt, hogy egy olyan nyugati országban, mint az Egyesült Államok, ahol óvatos becslés szerint is másfél millió magyar származású amerikai élt, állandó magyar nyelvű színházat alapítsanak. Csakhogy az USA hatalmas ország, a magyar menekültek pedig szétszórtan éltek. Ez azt jelentette, hogy a színházat logikátlan volt egyetlen állandó épülethez kötni. Az utazgatás a különböző helyszínek között tűnhetett a leginkább követendőnek. Ám ez a megoldás pedig állandó utazási és terembérleti, illetve szállodai költségekkel járt. Ráadásul menedzselni, szervezni kellett az ilyen előadásokat, ami egyáltalán nem ment magától értetődően.

Miszter Jávorként nem vált be 

Zádor egyébként nem közvetlen munkatársaitól szerezte az információt. Részben Incze Sándor újságíró tájékoztatta a washingtoni magyar képviseletet. Ő még 1938-ban hagyta el Magyarországot. A kolozsvári születésű újságíró azt megelőzően, 1910-től a Színházi Élet budapesti képes hetilap alapító-főszerkesztője volt. Úgy tűnik, igencsak jó kapcsolatokat ápolhatott a magyar kommunista diplomatákkal, ha ilyen adatokkal látta el őket. Rajta kívül Zádort Sárossy Szüle Mihály (1902–1992) is ugyanerről tájékoztatta. Sárossy Szüle, az egykori lakatossegéd, a 20-as években Andor Zsigmond (1886–1957) társulatában kezdte elsajátítani a színészmesterséget. 1927-től már az Egyesült Államokban szerepelt. Három évvel később megalakította a New York-i Operettszínházat. Két évig vezette is a társulatot, de végül hazatért, és Makón, illetve Kispesten szerepelt. A II. világháború kitörése előtt egy esztendővel, előbb a Terézvárosi Színpad, majd a Zuglói Színház igazgatója is volt. A háború után ismét az Egyesült Államokba távozott, ráadásul a korszak egyik legnagyobb férfi színészcsillaga, Jávor Pál (1902–1959) is a társulatával tartott. Sárossy Szüle és Jávor egy ideig együtt léptek fel az emigráns magyarok előtt, végül előbbi 1955–56-ban saját színházat üzemeltetett a floridai Miamiban. Jávor azonban nyelvi okok miatt nem tudott olyan sikereket elérni, amelyek akár csak megközelítették volna azt a rajongást, amelyet a magyarországi színpadokon és filmjeivel váltott ki. A puszta megélhetése sem volt teljesen biztosított, 1957-ben ezért hazatért. Sárossy Szüle 1982-ben Miszter Jávor címmel írta meg közös amerikai kalandjaikat, illetve a tengerentúli magyar színjátszás történetét is.

Zádor azt állította, hogy emigráns színészeinket ugyan hébe-hóba lehetett látni az amerikai televízióadásokban, ám megállapítása szerint ez is csak azért történt, mert a „magyar ügyet” (azaz 1956 szovjet leverését és annak következményeit – a szerk.) életben akarták tartani a tengerentúlon. Ugyanakkor a magyar színművészeknek Zádor szerint sem sok babér termett Amerikában. Ennek egyik oka – mint említettük – az alapos nyelvismeret hiánya volt. Úgy látta, a New York-i magyar színjátszás életképtelenségének a bizonyítéka éppen az volt, ami a Sárossy Szüle-féle kérészéletű színházzal történt, hiába szerepelt benne Jávor. Zádor kiderítette, hogy az új magyar társulat tagjai között olyanok szerepeltek mint Vadnay Endre, Vadnay Lászlónak , a Hacsek és Sajó jelenetek színműírójának a testvére –, valamint Szörényi Éva, Szabó Sándor, Dékány László, Gabányi Böske és Gáti György.

Tervek ezer darab bérletre 

A washingtoni magyar követség azt is megtudta, hogy 30 ezer dollárral tervezték a színház elindítását. Mindezt ezer darab, egyenként 30-30 dolláros bérlet kibocsátásával akarták elérni. Zádor úgy gondolta, ez az összeg mindenképpen kevés: a terembérletet, valamint a bérek és egyéb költségek fedezésére sem elegendő. Pusztán színházbérletekből magát az összeget is összehozhatatlannak tartotta. Ezzel az emigráns magyar színművészek is tisztában lehettek: nem véletlenül szerették volna olyan szervezetektől összekalapozni a szükséges pénzügyi támogatást mint a Szabad Európa Rádió fenntartója. Csak éppen ők, illetve Zádor is aligha voltak tisztában azzal, hogy annak vezetői gyakorlatilag a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA pénzéből gazdálkodtak. 

Zádor azt is megállapította: azok a színművészek, akik – persze nem így nevezte – az 1956-os forradalom és szabadságharc után érkeztek az „Újhazába”, javarészt ismeretlenek voltak a magyar származású amerikaiak körében. Sárossy Szüle azt mondta Zádornak, a kinti magyar közösségnek lényegében teljesen mindegy, hogy egy ismeretlen magyar színművésznőt vagy Szörényi Évát látják a színpadon.

Jávort ugyan ismerték az Egyesült Államokban, mert a 30-as években készült filmjeit még bemutatták a tengerentúlon, de az ottani nézők gyakorlatilag semmit sem láttak a II. világháború utáni magyar filmtermésből.

Zádor információinak és Sárossy Szüle véleményének azért lehetett alapja, mert egyes menekült színészek magyarországi kapcsolataikon keresztül valóban keresték a hazatérés lehetőségét. Ez pedig nem volt véletlen. Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy mindazok, akik nem tértek vissza 1957 március végéig, akár bírósági eljárásra is számíthattak, másrészt a Nyugaton állást kereső, ám a hivatásukban elhelyezkedni képtelen művészek visszatérve nem akartak megbélyegzett munkanélküliként bolyongani a szülőhazájukban. Remélték, hogy állandó játszási lehetőségekhez juthatnak, ha időben hazatérnek Magyarországra.

„Pillanatnyi zavarodottság”

Pártos Erzsi (1907–2000), a Nemzeti Színház és a Fővárosi Operettszínház egykori művésze leveleket írt a színházi élet vezetőinek, hogy segítsenek neki hazajutni Nyugatról. A Művelődésügyi Minisztériumtól a színházi osztály vezetője, Nyáry Pál feljegyzéstervet készített az ügyről Aczél Györgynek. Ebben javasolták a belügy úgynevezett Hazahozatali Bizottságának. hogy tegyenek meg mindent a művésznő érdekében.

A Nyáry-féle tervezet érvelése szerint Pártos sohasem volt „fasiszta”, sőt éppen azért hagyta el Magyarországot 1956-ban, mert megfélemlítették az akkori állítólagos fasiszta jelszavak és az antiszemitizmus. Az ilyesmi valójában egyáltalán nem volt jellemző ’56-ra, ahogy az is kétséges, Pártos Erzsi hallhatott-e egyáltalán ilyenekről.

Úgy tűnik, ez az egész sokkal inkább a forradalomellenes kádári frazeológia részét képezte. A színművészek visszatérésének lehettek olyan propagandaszempontjai, amelyek felülírták a valóságot.

Aczél György ugyanakkor módosított a BM hazahozatali bizottságának szánt kérés szövegén. Immár nem a Művelődésügyi Minisztérium saját értékeléseként szerepelt, hogy a hazatérni akaró színésznő sohasem volt fasiszta; Major Tamás (1910–1986), a Nemzeti Színház nagy hatalmú igazgatója és más elvtársak véleményére hivatkozva jelentették ezt ki, ahogyan azt is, hogy Pártos „pillanatnyi zavarodottságának” volt betudható a Nyugatra menekülése. Hozzátették: a Művelődésügyi Minisztériumnak semmilyen kifogása sincs hazatérési szándéka kapcsán, és kérték a hazahozatali bizottság segítségét. 1958-ban a művésznő emiatt nyugodtan jöhetett haza. Látható, személyi kapcsolatok is kellettek ahhoz, hogy egy-egy színművész hazatérhessen, és az sem tekinthető véletlennek, hogy Major Pártost illető hozzájárulása minden akadályt elhárított a hazaköltözés elől.

Pártos Erzsi (balra) és Makay Margit színművésznők a Magyar Rádió stúdiójában 1966-ban. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán 

Jávor Pálnak teljesen más lett a sorsa. 1946-ban hagyta el a hazáját, és őt valóban több országban is ismerték, köszönhetően a filmjeinek, amelyeket világszerte vetítettek. Noha maga is megszenvedte a vészkorszakot, a nyilasok a hírhedt sopronkőhidai börtönt is megjáratták vele, de a világháborút követően egyszerűen nem jutott szerephez szeretett Nemzeti Színházában. Major Tamás, a teátrum új ura hallani sem akart Jávorról.

A kommunisták szemében a 30-as évek magyar filmgyártásának emblematikus alakja a Horthy-korszak jelképe maradt.

Major két évig nem enyhült meg Jávor 1957-es hazatérése után. A színészóriás csak közvetlenül a halála előtt, 1959-ben kapta vissza a Nemzeti Színházban a státusát. Súlyos betegsége miatt azonban már nem szerepelhetett ott.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az MMA ösztöndíjasa

Borítókép: Jávor Pál egy dunai hajón egy 1940-es felvételen (Forrás: Fortepan)