A bűnbánó magyar lovag zarándokútja, látomásai

A középkori irodalom jellegzetes műfaja a látomás. Ennek legismertebb magyar „hőse” Rátoldi Tar Lőrinc lovag, akinek csodás utazását és vízióit többek között a vándor költő, Tinódi Lantos Sebestyén is versbe szedte. A lovag Zsigmond király környezetéhez tartozott, és elment a középkor tán leghíresebb zarándokhelyére, az írországi Szent Patrick-barlangba. Egy korábbi és becses „látomás” hőse, Krizsafán fia György szintén ide zarándokolt. Az ő látomásairól szóló latin művet 1353-ban vetette papírra egy ismeretlen Ágoston-rendi szerzetes.
Krizsafán fia György lovag Nagy Lajos katonájaként részt vett a nápolyi hadjáratban, ahol kitüntette magát vitézségével. Volt azonban egy szörnyű bűne: a harcban indulatosan és kegyetlenül küzdött. Gyilkolt. Ezt többen is a szemére hányták, mire ő magába szállt, és elhatározta: elmegy az írországi kegyhelyre.
Ott a helyi szerzetesek tisztelettel fogadták, és elvégezték a szükséges ceremóniákat, mielőtt a lovag a nevezetes barlang „purgatóriumába” alászállt. Szabályos temetési szertartást celebráltak, hiszen aki a vétkeiből újjá akar születni, korábbi énjének meg kell halnia.
György ezután alászáll a „szőlőindaszerűen kanyargó csigalépcsőn” a barlang mélyére, ahol csodálatos látomásokban részesül. Először a pokol bugyrait járja végig, ahol „rettenetes vadállatok alakjában mutatkozó ördögök” kísértik meg. Oroszlánok és medvék. Majd lovagok és szépasszonyok. Azután kalmárok, majd borzalmas kígyók és hitehagyott szerzetesek. Mind arra akarják rávenni: tagadja meg Krisztust. A sátán még felesége és anyja képében is szembejön vele, és arra buzdítja, hagyja el hitét, mert „Krisztus meghalt”. A lovag eljut azután egy tüzes tóhoz meg egy házhoz, ahol hatalmas üstökben „bűnös lelkek” főnek. Következik egy mély kút meg az égig érő hegy. Ezeken átkelve a purgatóriumban azt látja: emberek függnek madzagon, bűneik szerint egyik az ajkánál, másik a nyelvénél, a fülénél, sőt a nemi szervénél van felaggatva. Az uzsorások szájába folyékony aranyat töltögetnek az ördögök. A kikapós nőknek tüzes karót ütnek az ágyékába. A falánkokat lángoló kígyókkal, békákkal és skorpiókkal tömik meg. A részegesekkel folyékony ólmot itatnak. A vétkes királyok és papok tüzes koronában, izzó köpönyegben kénytelenek vezekelni. A lusták pedig egy „nagy házban” szorulnak össze, ahol „mindenféle kígyó, csúszómászó, légy és mérgezett csőrű madár nyüzsgött. Valójában mind ördögök voltak, és állandóan szurkálták, harapdálták és böködték a bűnös lelkeket…” Se szeri, se száma a vétkesek felsorolásának és a szörnyű büntetéseknek.
Hősünk ezután átmegy egy csodálatos réten, majd az Aranyfalhoz és a Paradicsom kapujához érkezik. Itt bebocsátják, s látja odabenn a „szent angyalok menetét”. Végül a menny is megnyílik előtte. Szeretettel fogadják a szentek, élükön Szent Mihály arkangyallal, és biztosítják: bűneitől immár megtisztult. Visszatérhet a földi térségekre, ám még feladatot is kap az arkangyaltól: Írország egyházi és világi urait föl kell keresnie, és be kell számolnia nekik – intésül és tanulságul – túlvilági útjának látomásairól.
Ezt meg is teszi a derék lovag, de kis híján pórul jár. Az történik ugyanis, hogy a hívek – értesülve csodás utazásáról és vízióiról – letépik róla a ruháit „szent ereklyéül”, sőt elkezdik hasonló célból az immár pucér lovag csodatévő hajszálait is kiszaggatni. Az uralkodó azonban közbelép. Krizsafán fia Györgyöt a maga királyi ruháiba öltözteti, és így bocsátja útjára.