A sajtókontroll és a láthatatlan város

„Amikor az Egyesült Államok 1989-ben bevonult Panamába, a Shorenstein Központ megvizsgálta, hogyan tudósított erről az amerikai, a mexikói, a spanyol és a német sajtó. Megdöbbenésemre azt láttuk, hogy négy történet született arról, amiről azt hittem, egyetlen történet.”
A legendás hírű amerikai újságíró, Marvin Kalb (Shorenstein Központ és a Harvard Egyetem John F. Kennedy Intézete) a külföldi tudósítóknak a Brookings Intézet és a Harvard Egyetem rendezésében 2001. december 5-én tartott fórumán.

„Abszurd éhínségről beszélni… Csak pufók arcú gyerekeket láttam.”
Walter Duranty, The New York Times, 1933. szeptember 8.
(Helyszíni tudósítás arról a szovjet területről, ahol hétmillió ember halt éhen a kulákság kipusztítására Sztálin által előidézett mesterséges éhínségben. Robert Conquestnek az ukrajnai éhínségről The Harvest of Sorrow címmel megjelent, világsikert aratott tanulmánykötetéből.)

„Természetesen én az igazságot írom, mivel független újságíró vagyok.”
(Renée Postma, a holland NRC Handelsblad tudósítónője lapjának január 12-i számában, amelyben azt is írja: a Kontroll Csoport elemzése sejteti, hogy forrásai „volt kommunisták és zsidók”.

„Csak egy dologhoz ragaszkodnak: az igazsághoz.”
(A külföldi tudósítók nehezen tűrik a Kontrollt. Népszabadság, 2002. január 22.)

„Felismerték a fasiszta brigantik, milyen veszélyt jelent vérgőzös rendszerükre a Szabad Nép, a Párt politikájának agitátora, a tömegek kollektív szervezője. A Szabad Nép… sok ezer példányban terjesztette az igazságot akkor, amikor minden szabad szóért halál járt.”
(Friss Újság, 1951. február 6. Szerzője az a Várkonyi Tibor, aki a Magyar Hírlap 2002. január 22-i számának Kontroll és öngól című cikkében ismerteti az igazságot, a Kontroll Csoportot Kontrollra keresztelve.)


A világméretű becsapások idején
az igazság elmondása forradalmi tett
(George Orwell)

Vihart kavart az amerikai AIM (Accuracy in Media – Pontosság a Médiában) képviselőinek magyarországi látogatása 1994-ben. A legrégebbi amerikai médiafigyelő szervezet munkatársainak ittjárta után kiadott jelentésében ugyanis teljes mértékben helyeselte, hogy a volt „kommunisták” egy részét eltávolították a Magyar Rádiótól. A balliberális, 1994 és 1998 között a vezércikkei alapján ítélve is totálisan kormánypárti sajtó hatalmas kampányt kezdett az AIM lejáratására. Reflexből szélsőjobboldalisággal is megvádolta, míg a Horn Gyula által megfojtott Pesti Hírlap című napilapban meg nem jelent, hogy az AIM kuratóriumának egyik tagja Teller Ede atomtudós.
A megtámadott médiafigyelő így határozza meg a saját céljait:
„A Pontosság a Médiában nem haszonra dolgozó, hanem alulról jövő kezdeményezéssel létrehozott, a médiák fölött őrködő polgári szervezet, amely bírálja a tákolmányszerű cikkeket, tudósításokat, és tényekkel igazít helyre olyan fontos témákban, amelyeket torzítva tálalnak.”
Az AIM célja:
„Arra bátorítjuk a sajtó munkatársait, hogy tisztességesen és tárgyilagosan tudósítsanak, anélkül hogy részrehajlók legyenek, vagy csak az egyik oldalt pártfogolják.”
Az Egyesült Államokban tucatnyi jelentős médiafigyelő működik. Egyikük a Media Research Center. Vaskos kézikönyvében (Útmutató a média elfogultságához) ismerteti több száz vizsgálatának egyikét, amelyben – egy adott időszakban az esti hírek alapján – azt elemezte, miként említik a tudósítások a közismerten konzervatív beállítottságú Ronald Reagan elnököt. „8800 szó azon újságírói produktumok (»stories«) teljes száma, amelyekben Reagant kedvezőtlen színben tüntették fel, vagyis 22:1 arányban negatívan állították be!” (A Kontroll Csoport elemzésének támadói azt is szóvá tették, hogy tudósításokat nem lehet a „negatívumok” megszámolására egyszerűsíteni.)
Ugyanennek a szervezetnek egy másik kézikönyvében (amely a sajtóban fellelhető liberális elfogultságról szól) a szerző idézi a tekintélyes New Republic című amerikai hetilap nem kevésbé tekintélyes akkori szerkesztőjét, Fred Barnest, aki ezt írta: „Lehet, hogy a magánéletében a legtöbb újságíró liberális, de a szakmai normák betartását illetően ez nem befolyásolja őket a cikkírásban. Állítják a liberális újságírók. Vajon mi lenne akkor, ha egy kinevezésre váró bíró kijelentené, ő a magánéletében ugyan rasszista, de az ítélkezésében ez nem befolyásolja?”
(Mint ismeretes, az Egyesült Államokban több tanulmány kimutatta, hogy az amerikai újságírók nagy többsége – beleértve a konzervatív sajtónak dolgozókat is – erősen liberális ideológiájú. Magyarországon Vásárhelyi Mária, a Nyilvánosság Klub egyik szóvivője és a külföldi újságírók nagy része által tévedhetetlennek vélt forrás még nagyobb balliberális túlsúlyt mért.)
A szintén amerikai Truth in Media (Igazság a Médiában) nevű szervezet honlapján ez a jelmondat olvasható: Ha a sajtó mindig az igazat mondaná, nem volna szükség az Igazság a Médiában-ra.
Világszerte vita folyik arról, mennyire hiteles a sajtó. Feltűnő módon a médiát vagy jobbról, vagy balról bírálják, de liberális oldalról gyakorlatilag szinte soha. A kivétel Magyarország, ahol a Kontroll Csoport megjelenése előtt csak a radikálisan balliberális Nyilvánosság Klub foglalkozott médiafigyeléssel és -bírálattal. Valamint szintén egyedi az a meglehetősen elmekórtani esetként kezelhető napi gyakorlat, hogy a balliberális sajtó mindent neonácinak bélyegez, ami a médiában tőle jobbra áll. (Legutóbb például az SZDSZ házi havilapja, a Nemzeti Kulturális Örökség és a Nemzeti Kulturális Alapprogram, valamint a Soros-alapítvány támogatásában megjelenő Beszélő Tőkéczki László történész-politológus-egyetemi tanárt és a Magyar Nemzet publicistáit egy zsidóüldözésért háborús bűnösként kivégzett politikushoz hasonlította.) A jobboldali médiafigyelők világszerte inkább a személyekre és a konkrét cikkekre, a baloldali médiafigyelők a strukturális problémákra összpontosítanak. Az utóbbiak egyike Robert W. McChesney. Az ő igen alaposan dokumentált kötetének (Gazdag média – szegény demokrácia: kommunikáció kétes időkben) hátsó borítóján Bill Kovach (Harvard Egyetem) azt állítja, a szerző által felvett kérdések olyan fontosak, hogy a tét egyszerűen a polgárok túlélése az új médiakörnyezetben. Egy másik, nem csak szakmai berkekben sikeres könyv szerzője, Dean Alger szerint (Megamédia – miként uralják az óriásvállalatok a médiát, torzítják el a versenyt és veszélyeztetik a demokráciát?) a média fölötti uralom növekvő koncentrációja olyan aukciósházzá alakította az eszmék piacát, ahol a szólásszabadság csak annak biztosított, aki meg tudja fizetni.
A médiaháború legnagyobb csatatereinek egyike a közel-keleti konfliktus bemutatása. Az egymással szemben álló két tábor egyike szerint Izrael, a másik szerint a palesztinok irányában elfogult a média. Ismeretes, hogy az izraeli kormány a világ sajtóetalonját, a BBC-t, valamint a brit lapok külföldi tudósítóit több alkalommal is azzal vádolta, hogy elfogultan számolnak be az izraeli–palesztin válságról. Leon Poliakov külön könyvet szentelt ennek bizonyítására (De Moscou a Beyrouth – Essai sur la désinformation), míg a másik oldalról elsősorban két amerikai egyetemi tanár, Noam Chomsky és Edward Said vádolja főként az amerikai médiát súlyos és vak Izrael-pártisággal. (Lásd például Edward Said: Tudósítás az iszlámról – hogyan határozza meg a média és a szakértők azt, hogy miként lássuk a világot?) Sőt mindkét oldalon vannak olyan médiafigyelő szervezetek, amelyek az e térségről szóló hírek és tudósítások elemzésére szakosodtak. Mint a Camera nevű, amely szerint a palesztinbarát média elszívja a levegőt a zsidó állam iránti rokonszenv elől, főként az amerikai egyetemeken.
Az ismert amerikai médiakritikus, Norman Solomon tavalyelőtt megjelent könyve (Az erősen félrevezető média – miként dekódoljuk a fősodratú média torzításait és hazugságait?) olyan képet fest a média bel- és külpolitikai teljesítményéről, amelynek elolvasása után nehéz kesztyű nélkül a lapokhoz nyúlni. Holott Solomon nem olvas magyarul, és nem ismeri az itt dolgozó külföldi tudósítók igen sokszor ostoba, aljasan hazug híresztelésekre alapozott cikkeit, amelyeket még a szolgálatkészen a segítségükre siető Várkonyi Tibor is rosszallt lapjában, a Magyar Hírlap fent idézett számában. És amelyeket sosem igazítanak ki, ami a közvetettnél talán erősebb bizonyíték hamisításaik célzatosságára.
A már említett baloldali Noam Chomsky a világ minden bizonnyal legismertebb nyelvésze. Számtalan egyéb tevékenysége mellett a FAIR nevű (Fairness and Accuracy in Reporting – Tisztesség és Pontosság a Médiában) médiafigyelő szervezet egyik kulcsembere. A FAIR-nek – csakúgy, mint a többi amerikai és külföldi médiafigyelőnek – rendszeres kiadványai vannak, amelyekben elemzéseit és észrevételeit teszi közzé. Mint tette azt január 10-én, egy nappal azután, hogy a Kontroll Csoport publikálta a Magyar Nemzetben a budapesti külföldi tudósítók munkájának elemzését. A FAIR ebben a jelentésében egyebek között azt kifogásolta, hogy nem kisebb médiaszemélyiség, mint Bob Edwards az amerikai félközszolgálati Nemzeti Közszolgálati Rádió (NPR) reggeli krónikájában január 3-án Anthony Zinni amerikai megbízott közel-keleti látogatását úgy állította be, mintha Zinni tábornok egy viszonylagos „nyugalomban” lévő térségbe érkezett volna. A FAIR szerint Linda Gradstein másnap, január 4-én szintén a félrevezető „nyugalom” szót használta. A FAIR kifogásolja, hogy a térséget „nyugodtnak” állították be akkor, amikor az a palesztinoknak egyáltalában nem volt „nyugodt”. Ekkor ugyanis az „izraeli megszálló erők 26 palesztint öltek meg”. A FAIR felszólítja jelentésének olvasóit, hogy tiltakozzanak a Nemzeti Közszolgálati Rádió ombudsmanjánál, Jeffrey Dvorkinnál a rádió által használt kettős mérce ellen, vagyis az ellen, hogy az NPR szerint a térségben csak akkor nincs nyugalom, ha izraeli állampolgárokat ölnek meg. A FAIR egyébként nemcsak nyomtatásban terjeszti a jelentéseit, hanem az Egyesült Államokban és Kanadában rádióállomásokon is hallhatók a kifogásai (New Yorkban például a WBAI-n – FM 99.5 – csütörtökönként 14 órai kezdettel).
Egy másik médiafigyelő – amelyet szintén sohasem jelentettek fel a tudósítók Colin Powell amerikai külügyminiszternél, és nem kérték az elhatárolódását (az „elhatárolódást” annak idején a Komintern hozta divatba), ellentétben az itteni tudósítókkal, akik Martonyi Jánosnál tiltakoztak az őket megrettentő diákok „aknamunkája” miatt –, a Media Alliance (Médiaszövetség) azt vizsgálja, hogy miként foglalkoznak a nemzetközi sajtó tudósítói az amerikai bombázások afganisztáni polgári áldozataival. (Erősen kifogásolhatóan.)
Európában szintén számos médiafigyelő szervezet őrködik a sajtó fölött. Így például az olasz Citta Invisibile (Láthatatlan Város), amely a magyarországi balliberális sajtó szemszögéből tekintve olyan „arcátlan” jogokat is hangsúlyoz, mint mindenkinek a jogát arra, hogy helyreigazítsa a nem pontos vagy a személyiségi jogokat sértő információkat, ami egyébként – mármint a helyreigazítás joga – ott egy „lex Répássy”. A szervezet számos cikket ajánl a honlapján. Egyebek között a francia Le Monde Diplomatique folyóirat 1994. áprilisi számában A Berlusconi-sajtóbirodalom átalakult propagandagépezetté című elemzését, amely előtt nyilván értetlenül áll a budapesti tudósítók nagy része, hiszen szerintük a külföldi tudósítók – így a Berlusconi-sajtóbirodalom alkalmazottai is – csak az „igazat” írják.
Magyarország rendkívüli ország. Az itt állomásozó tudósítók nagy része ugyanis mintha itt, de csakis itt, elfelejtené szakmája alapvető követelményeit. Például azt, hogy egy információt legalább egy független forrásból is megerősítsen. És ne csak a Nyilvánosság Klub (Halmai Gábor, Bolgár György, Kenedi János, Vásárhelyi Mária, Seres László és társaik) embereitől vett „adatokat” használják az adatok helyett. Hogy az itteni tudósítók menynyi hazugságot írtak össze néhány nap alatt arról a Kontroll Csoportról, amely – a külföldi tudósítók állításával szemben – egyáltalán nem először bukkant fel a Magyar Nemzetben, és amely nem egyenlő a kormánynyal, szemben azzal, amit a Nyilvánosság Klub buta rögeszméit rögeszmésen propagáló tudósítók állítanak, az várhatóan tételesen napvilágot lát. De hogy ők egyebek között primitívséggel vádoljanak egy országot, amely a médiafigyelésben egy tisztességes lépést tett azon normalitás irányába, amely a civilizált országokat jellemzi, miközben egy kormánytól független kereskedelmi televízióban hazug forrásaiktól kapott hazug szövegeiket kérik számon a magyar külügyminisztertől, az mutatja, hogy itt valami nincs rendjén. És erről a valamiről mind többet kell beszélni. A Kontroll Csoportnak pedig még nagyobb lendülettel kell folytatnia a munkáját. Netán épp a róla írt hazudozások dokumentálásával.