Alámerült Atlantiszom

Szeretem az ünnepeket – mondta egyszer nekem Jagamas János kolozsvári népzenekutató. S arra a kérdésemre, hogy melyiket szereti leginkább, a karácsonyt nevezte meg. Azt hiszem, sokan vannak így, bár azzal, hogy a gazdag ajándékozás ünnepévé alakult, sokat veszített igazi jelentéséből. Hisz nem is olyan régen a szegények és a szeretet ünnepe volt. Számomra ezt mondja ez a kép, amely a Zala megyei Galambokon készült, amikor Kodály Zoltán nyomába indultam fényképezőgéppel. Ebben a 423 házas, közel másfél ezer lelkes faluban 1935 októberében járt a népzenegyűjtő Volly István, ahol az alább olvasható betlehemes éneket jegyezte fel. Kevéssé ismert, pedig ez volt az egyik alapja az Angyalok és pásztorok című Kodály-műnek. A mellékelt kép talán az utolsó tanúja annak a kornak, annak az építészetnek és szellemnek, amelyet egy szegénynek tűnő, ám építészszemmel pazar alkotásnak látott parasztház ma is sugároz felénk.

Szaporán keljetek fel, pásztorok,
Az angyal azt mondja, hogy halljátok:
Üdvözítőnk, kiáltsátok,
Vélünk együtt imádjátok!

Azt sem tudja gazda, merre menjünk,
Mégiscsak sürgetget, hogy siessünk!
Angyal szavából értettem,
Születése hogy Betlehem.

Ne is késsünk semmit, csak induljunk,
A nyereges szamárra felpakoljunk!
De mit vigyünk a Gyermeknek,
Kit az éjből kijelentnek?

Én is viszek néki kis tejecskét,
Én majd viszek néki kis vajacskát!
Majd én viszek egy báránykát,
Mivel jól tartja szent Fiát!

Íme, áldunk téged, kis Királyunk,
Kit nagy szegénységben föltaláltunk;
Légy mindenkor mi oltalmunk,
Halálunkkor diadalmunk!