A név magyar gyökerekre utal: a Springer kiadóhoz tartozó Die Welt negyvenéves délkelet-európai tudósítójának, Boris Kalnokynak az édesapja erdélyi származású, édesanyja német. A Németországban született újságiró Budapesten dolgozik, de azonnal hangsúlyozza, hogy nagyon sokat utazik, elsősorban a Balkánra, de más területekre is. A magyar vagy német nyelven folytatandó beszélgetésre az utóbbi lehetőséget választja. Pillanatnyilag Berlinben tartózkodik, ahol a lap tudósítóit megbeszélésre hívták össze. – Abból a célból hívták öszsze a tudósítókat, hogy az újság szellemének megfelelő iránymutatásokkal lássák el őket? – kérdezem Boris Kalnokyt.
– Erről szó sincs, nincs ilyen iránymutatás. Szabad és független lap vagyunk, megszabott menetirány nélkül, nem folytatunk politikai tevékenységet.
– A Budapestre akkreditált nyugati tudósítók egy része kemény kritika kereszttüzébe került. A Kontroll Csoport analízise szerint többnyire negatív hangú tudósításokkal jelentkeznek, mindenekelőtt a belpolitikai helyzetről. Milyen úton szerzett tudomást e csoport létezéséről?
– A berlini szerkesztőség hívta fel a figyelmemet a Magyar Nemzet nagy feltűnést keltő cikke után, és kért tőlem írást a magyar médiáról és Orbán Viktorról.
– Ebben a cikkben ön végső tanulságként azt a tanácsot adta a magyar kormánynak, hogy ne az újságírókkal foglalkozzon, hanem csinálja azt, amihez a legjobban ért: kormányozzon! Meglepő javaslat.
– Leszögeztem, hogy az Orbán-kormány jól dolgozik, kitűnően irányít. Így semmi oka sincs arra, hogy apróságokkal foglalkozzon, azzal, ki milyen hangnemben tudósít Magyarországról. Cikkem merőben ellentétes reakciókat váltott ki. Voltak, akik ezt követően a szocialisták közé soroltak, holott még csak nem is szimpatizálok velük. A konzervatívok táborából mérges hangú leveleket kaptam. E kettősségre akkor kaptam magyarázatot, amikor kézhez kaptam a cikk nyomtatásban megjelent változatát. A szerkesztőség fogalmazta szalagcím: Orbán pórázon vezeti a sajtót, meg a miniszterelnök fotója olyan formában személyesítette meg a tudósítást, ami nem volt szándékomban. A cikk tartalmából a címet nem lehetett levezetni, hiszen nem ez a véleményem!
– Egy tudósító életét tehát még a saját szerkesztősége is megnehezítheti?
– Így van.
– A Kontroll Csoport közel négyszáz cikket értékelt ki, munkáját igy reprezentatívnak minősíti. Osztja ezt a véleményt?
– Néhány kérdőjellel. Mi nevezhető például negatív cikknek? A független újságírás a maga létjogosultságát arra vezeti vissza, hogy rákérdez a dolgok hátterére és nem tapsol. A negatív jelző arra vonatkozik, hogy kritikát juttat kifejezésre? Jogos a kritika? De kinek a szemszögéből ? Negatív akkor, ha a kormány valamelyik cselekedetét minősíti negatívnak? És ha igen, akkor a cikk pozitív lenne, amenynyiben egy másik kormányra vonatkozna? Számtalan kérdés, amelyeket szerintem nem válaszoltak meg. Így szeretném megtudni, hogy milyen kritériumok alapján magyarázzák a negatív vagy pozitív cikkeket.
– Milyen szinten áll a külföldi tudósítók magyarnyelv-tudása?
– Tapasztalataim alapján kijelenthető, hogy egyesek elég jól beszélik a magyar nyelvet. Mindazok, akiket én ismerek, tűrhetően beszélnek magyarul, jól értelmezve azt, amit az újságok írnak vagy a rádióban elhangzik. Azzal a feltételezéssel kapcsolatosan, hogy megfelelő nyelvtudás hiányában baloldali, liberális forrásokból szerzik értesüléseiket, annyit szeretnék kérdezni: miként jutnak erre a véleményre? Egy dolog azonban elvitathatatlan. Már a nyolcvanas évek során, amikor előrevetítte árnyékát a politikai fordulat lehetősége, a szellemi élet számtalan – akkor magát egyszeriben reformernek nevező – képviselője előrelátó céltudatossággal kereste a kapcsolatokat a nyugati sajtóval, ahol nyitott fülekre talált. A szocialista tömb felbomlását követően ezek a kontaktusok fennmaradtak azzal a változással, hogy a szereplők a demokratikus államrendben a belpolitika balszárnyára álltak át és onnan folytatják informatív tevékenységüket.
A támadások kereszttüzébe került kollégák informátorait természetesen nem ismerem. Jómagam nem tartozom azok közé, akiket keményen kritizáltak. Őszintén állíthatom, nálam senki sem próbálkozott azzal, hogy célzatos információkkal befolyásoljon. A magyar témák feldolgozása előtt átgondolom, hogy kivel kellene értelemszerűen beszélnem és e beszélgetést követően látok neki az írásnak.
– A kormányt elmarasztaló, sőt támadó cikkek olvasása során feltűnő jelenség, hogy a kritizált személyek csak a legritkább esetben kapnak lehetőséget az állásfoglalásra. Kevés információt kapnak kormánykörökből, vagy a tudósítók erre egyszerűen nem is helyeznek súlyt?
– Az én tapasztalataim jók. Ha bármikor kéréssel fordultam a kormányszervekhez, a legnagyobb természetességgel segítettek. A válaszok gyorsan, pontosan, korrektül és átfogóan érkeztek. A tudósítói munka a jelenlegi kormány alatt jelentősen könnyebb lett, elsősorban azóta, amióta a Miniszterelnöki Hivatal megalakult. Itt minden szakmai területen kompetens személy áll rendelkezésünkre. Ők megteremtik a kapcsolatokat a minisztériumokkal, így a tudósító egyszerre két vágányon is célhoz érhet. Egyszer kértem időpontot egy interjú elkészítéséhez Orbán Viktorhoz, amit minden nehézség nélkül meg is kaptam. Nagyon jó a véleményem a magyar miniszterelnökről, de ennek ellenére úgy vélem, hogy további ésszerűsítésekre lenne szükség. Az az érzésem, hogy Orbán Viktor nem ápol rendszeres kapcsolatot a sajtóval, abban az értelemben például, hogy hetente sajtókonferenciát tartana.
– A külföldön megjelenő tudósítások dicsérik Magyarország gazdasági fejlődését, hangsúlyozva a várva várt EU-csatlakozás jogosságát. Merőben ellentétes képet festenek viszont a belpolitikai eseményekről, azt a benyomást keltve, hogy azok rendre a kemény, sőt becstelen harc stílusában folynak. A Horn-kormány időszakában ismeretlen volt ez a sajtóvisszhang. Mi erre a magyarázat?
– Két aspektusban látom a magyarázatot, s ezek nem a Fidesz számlájára írhatók: a Csurka István vezette MIÉP léte és a koalíciós partner kisgazdák kalandos útja – egyik csoportot sem lehet éppen szalonképesnek nevezni. Mindkét pártot a Fidesz közelébe állítják. A kisgazdák esetében ez természetes, a MIÉP-et pedig azért, mert a Fidesznek a soron következő választások után is koalíciós társra lesz szüksége a kormányzáshoz. Az előbbi két párt „torz képződmény” számukra és a külföldi tudósítók szemében természetesen jókor jött téma, hogy véleményüket kifejezésre juttassák. Mindez persze nem segít a Fidesznek, holott ezért a „fiúkat” nem terheli a felelősség.
Itt szeretnék egy másik pontra is kitérni. Szerkesztőségem többször is felkért, foglalkozzam a Fidesz állítólagos személyi manővereivel, hogy saját embereit a különböző intézmények befolyásos pozícióiba segítse. Erről soha nem írtam, mert az a véleményem, hogy a német olvasó számára érdektelen egy ilyen téma.
– Magyarország történelme gazdag tragikus eseményekben és fordulatokban. Természetes tehát, hogy méltósággal ünnepelte ezeréves államiságát. A millenniumi hangulatban kidomborodott nemzeti öntudatot számtalan tudósító nacionalizmusnak titulálta és többször is gúnyos hangnemben kommentálta. Önnek mi a véleménye?
– A magyarok büszkék önmagukra, holott mindig panaszkodnak. De jogosan lehetnek büszkék kultúrájukra, történelmükre. Magyarországot nem tartom nacionalista vagy antiszemita nemzetnek, eddigi tapasztalataim ennek az ellenkezőjét bizonyítják.
– Az ellenzék által sokat vitatott státustörvényt miként értékeli a Die Welt tudósítója?
– Boldoggá tett, hogy elfogadta a magyar parlament, már csak azért is, mert véleményem szerint jót tett a Romániával folytatott tárgyalásoknak. Mivel a családom Erdélyből – Sepsiszentgyörgy környékéről – származik, csak tapsolhatok. Az Orbán-kormány az egyetlen, amely tesz valamit az Erdélyben élő magyarok érdekében, éppen úgy, mint a többi szomszédos ország magyarjainak érdekében. Biztos vagyok benne, hogy egy MSZP vezette kormány visszavonná a státustörvényt vagy legalábbis nem követné az eddigi politikát.
– A választási harcban döntő szerepet játszik a televizió.
– Német politikusok – sokszor szinte naiv módon – abból indulnak ki, hogy a közszolgálati televízió fogalma éppen úgy érvényes Németországban, mint Magyarországon, holott a különbség órási. Nálunk a nézőktől befolyt díjak és a reklámbevételek biztosítják az adóállomások létezését, Magyarországon viszont az MTV összeomlana az állam hathatós támogatása nélkül. Ilyen körülmények között aligha meglepő, hogy a megfelelő anyagiakat nyújtó kabinet legalábbis lojális együttműködést vár el a tévétől. Minden kormány kísérletet tesz arra – teljesen függetlenül a mindenkori politikai rendszertől –, hogy saját lehetőségein belül befolyásolja a televíziót, kormányozza a vélemények kialakítását a különböző médiarendszerek paramétereinek megfelelően. Magyarországon azonban nem tapasztaltam, hogy a közszolgálati televíziót a kormány dirigálná. Holott a volt szocialista országokban ez a média volt az utolsó, amit a hajdani hatalom képviselői kiadtak a kezükből.
origo.hu
Mutatjuk, hogyan került Gyurcsány és a Momentum a totális süllyesztőbe
