Budavár török poétája, Vüdsüdi Mehmed

Két olyan mű is született országunkról a török időkben, amelyet a kultúra históriája nagy becsben tart. Egyik a Tarih-i Üngürüsz (A magyarok története), amelyet egy bizonyos Mahmud Temürdzsin írt, bemutatva országunk históriáját a ködbe vesző előidőktől az Árpád-utódok évszázadain át a török hódoltság koráig. A másik pedig a XVII. századi utazó, Evlija Cselebi útinaplója, illetve e többkötetes mű országunkat illető néhány színes fejezete.
Ami a korabeli magyar költőket és írókat illeti, siralmas képet festenek a török kezére jutott országról. Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek, aki a mohácsi csata- és országvesztés után az özvegy királyné, a magyar érzelmű Habsburg Mária kísérőjeként Németalföldön tartózkodik, nosztalgiákkal átitatott képet fest az országról Hungária című munkájában. Leírja a szépséges budai várat, Diósgyőrt, a királynék varázslatos várát, Esztergom és Visegrád palotáit, ecseteli a Balaton meg a Tisza halbőségét, a tokaji szőlőhegyek gazdagságát, miközben tudja, hogy elhagyott hazája, ahová hamarosan visszatér majd, vérbe és üszökbe fulladt.
A nagy költő és látomásos prózaíró, Bornemisza Péter is keserű hangon búcsúzkodik szülővárosától, a török megszállta Pesttől és Budától, fájdalmasan kérdezve: „Vajon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Jól tudjuk a gyötrelmes kérdésre a választ: a nagyszerű Bornemisza, Balassi Bálint nevelője, a későbbi evangélikus püspök sosem tért vissza a Duna partjára. A költő egész élete űzettetés pogány törököktől, német és magyar uraságoktól.
Lázár deák, a kitűnő térképész az egész Kárpát-medencét, annak városait, folyóit, mocsarait és hegyeit már-már modern vetületben bemutató térképe, amely kevéssel a mohácsi csatavesztés után látott napvilágot, jelképesen vérpirosra festi a gyászos emlékű mező környékét, ahol a magyar és a török hadak megütköztek…
A törökök Kizil Elmának (Aranyalmának) nevezték Budát, és nem győzték szépségét csodálni. Tudni kell ugyanakkor, hiszen „gyaur” krónikák beszámolnak róla: büszkeségünket, a budai várat a hódítók ugyancsak elhanyagolták. A Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás építtette palotákat részben kaszárnyának, részben istállónak használták, csupán fürdőket és mecseteket építettek itt-ott a Duna partján, amelyek egyike-másika ma is áll még.
Budának, a szépséges Kizil Elmának nemcsak Gül baba, a „Rózsák Mestere”, a nagy hírű bektasi dervis volt a szerelmese, akadt egy olyan török poéta is, teljes nevén: Vüdsüdi Mehmed Ibnu-I-Abdul-Aziz, aki ódában zengte a „tündér város szépségét”. Nemigen írta be magát az oszmán irodalom történetébe, mi is csak annyit tudunk róla, hogy Kara Musztafa pasa idejében élt Budán, ahol egy Kinali-záde Ali Cselebi nevű urat szolgált.
A költő két versét – az egyik Győr várának 1594-es, török általi meghódítását zengi, a másik a „Budavár dícsérete” – Mészáros Gyula fedezte fel 1908-ban kézirat formájában Isztambulban.
Tudni kell, hogy a török költészet szokatlanul dagályos. Vüdsüdi Mehmed Budát magasztaló verséből is elragadtatott emelkedettség árad. Így zengi a Duna-parti város dicsőségét: „Isztambulnál szebb vagy, Buda vára, / elámul, ki tornyaidat látja. / Fürdőidnek sehol sincsen párja, / Büszke Brussza pocsolya hozzája. / Medencéid: csudás, égi álmok, / Odagyűlnek szende tündérlányok. / Boldog város! nyájas bölcsek lakják, / Fülemülék ott a víg poéták. / Drága Buda, Aranyalma, büszke / Igazhívők izzó drágagyöngye, / Kétséges, hogy fénylőbb s szebb-e nálad / Dzsennet kertje, hol a hurik járnak!”