Én nem tudom

Én nem tudom, hogy hosszabb távon megéri-e a politikusoknak egymás képébe mászni, egymás becsületébe belerondítani, mindenért a másik felet hibáztatni, netán hergelni a sajtót és az úgynevezett közvéleményt.
Tényként kell elfogadnunk, hogy a rossz előbb ver gyökeret az emberi képzeletben, mint a jó. A gyalázkodás hihetőbbnek, sőt hitelesebbnek tűnik, mint a dicséret. A bűn sohasem lehet olyan gyanús, mint az érdem.
Kétségtelen az is, hogy egy átalakuló társadalomban a népesség bizonyos hányada, amely különböző okok miatt nem tud lépést tartani a változással, hátrányt szenved, s emiatt elégedetlenséget, keserűséget, sőt haragot érez. Saját szenvedését senki sem tekinti méltányosnak, a nyomorúság aligha tolerálható. Ritkán tartunk önvizsgálatot, amikor kudarc és mellőzés ér bennünket, gondjainkat, hátrányainkat sérelemként éljük meg, s ez a sérelem mások sikere vagy szerencséje láttán csak elmélyül: bűnbakot keresünk, valakit, aki „vérünket szívja”, aki elvetemült, harácsoló, haszonleső, pazarló, érzéketlen, rabló és tolvaj. Többek között az úgynevezett politikai elit is felettébb alkalmas erre a szerepre, nem csupán azért, mert sokszor valóban önérdekű, hanem azért is, mert mindig hajlamos ellenfeleihez, vetélytársaihoz abszolút tagadó módon viszonyulni, így (egészében) mesterségének hitelét rombolja le.
Ez a politika, mondhatnánk, igyekszik önnön érdemeinket felnagyítani, másokét semmibe venni. Persze alapvetően nem erről van szó: a különböző pártcsoportosulásoknak szembe kell nézniük a tényekkel is, s azzal a történelmi tapasztalattal, hogy valóban vannak jó és vannak rossz kormányzatok. Természetesen – különösen korunkban, a sajtó elburjánzásának idején – a tények birtoklásáért is kíméletlen harc folyik. E monstre tragikomédiában a különböző médiumok arról győzködik az embereket, hogy nem jó, hanem rossz a közérzetük, s ami velük és hazájukkal tényszerűen történik az adott időszakban, aligha kedvező, inkább komisz.
Az aktuálisan kormányzó erőknek nem érdekük „elszomorítani” az embereket, az ellenzéket azonban nyilvánvalóan iszonyattal tölti el a „happyendérzés”, s mindent megtesz, hogy a populációt a melankólia felé terelje (természetesen nem kizárva a boldog vég lehetőségét, ha az egyelőre sanyarú sorsú nép a változásra szavaz).
Ez az egész, bizonyos távolságtartással szemlélve, felettébb komikus, bár a soha véget nem érő viszály, a régen tépő balsors a tragédia elemeit is tartalmazza.
Sajnálatos, hogy a magyar sajtó kiegyensúlyozatlansága folytán igen jelentős intrikus szerepet játszik ebben a népszínműben.
Ép ésszel be kell látnunk, hogy a kormányzatnak nem érdeke a feszültségkeltés, hiszen éppen a stabilitás és a folyamatosság óhaja az, ami további regnálását elősegítheti. Éppen ezért a polgári politikai erők felsőbb szintje egyáltalán nem vesz részt a közéleti pocskondiázásban, véleményét szinte csak sejteti. Valószínűleg kampányában sem vállalkozik „ámokfutásra”. Itt természetesen nem arra gondolok, hogy a jelenleg is kisebbségben lévő úgynevezett „kormány közeli” sajtó elegáns defenzívába vonult. De kétségkívül megfigyelhető: a jobbközép politikai elitje már elegendő erőt érez ahhoz, hogy a baloldal, többnyire verbális, lejárató akcióit bizonyos távolságtartó fölénnyel kezelje.
Az úgynevezett negatív kampány mindig az egész politikai berendezkedés hitelét rontja. E hitelrontás a baloldalnak kedvez. Ezért helyeslendő a mértéktartás és a nyugalom, amely az emberek biztonságérzetét erősíti és méltóságát szolgálja.
Hogy mikor nyit végre pozitív irányba a szabad magyar médiavilág, én nem tudom...