Hajómalmok virágkora

Évszázadokon át jelentős hozamot hozott a Duna pest-budai szakaszán működő malomipar. A part mentén lehorgonyzott úgynevezett hajómalmok két funkciót láttak el: elsősorban gabonát őröltek, de gyakran használták – a textilgyártás részfolyamataként – kallózásra is a szerkezeteket. A hajómalom két egymás mellett horganyzó hajóból állt, az őrlőművet pedig egy nagy teljesítményű lapátkerék hajtotta.

Buda egyik legjelentősebb malmát Musztafa pasa, Buda helytartója építtette a Szent Lukács fürdő területén. Az úgynevezett Barutchne Ilidzseszi télen is üzemelt, 80 garatra járt, puskaport és gabonát őrölt. Amikor a XVIII. században Haruckern János budai polgár a kincstártól 20 000 forintot követelt, arra kérte a királyt, hogy a felső hévizeknek azt a részét adja át, amelyen a malom is működik. A király azonban túl értékesnek találta a szerkezetet a számla kiegyenlítésére, így elutasította a kérést.
A Császármalom udvarában lévő fürdő kitűnő, gyógyító erejű vize ellenére a hadsereg ellátására szakosodott malom üzemelése miatt meglehetősen háttérbe szorult, a fürdő vize eliszaposodott, elhínárosodott. A pesti oldalon a Margit-sziget és a Rákos-patak torkolatában volt a hajómalmok telephelye.
Pest-Budán 1547-ben huszonhárom malom üzemelt, az ezerhétszázas évek elején pedig már bő negyven. A XIX. század közepén körülbelül négyszáz malom állt. Valamennyi malom nagy része a főváros ellátásán túl a vidékről szállított gabonát is őrölte. Konkuráltak is egymással a malmok tulajdonosai: hajnalban a főutakra küldték molnárjaikat, akik a gabonaszállítókat megpróbálták saját üzemükbe csalogatni.
A malmok megosztották egymás között a vidéki települések beszállítóit: Promontoron (Budafok) például szigorú szabály is szólt arról, hogy mely községek őröltethetnek a Duna partja mellett horgonyzó hajóikkal. A helységhez tartozott Budaörs, Törökbálint, Zsámbék, Tök. „Soroksáré volt” Cegléd, Lajosmizse és Kerekegyháza.
A molnárok céhein belül rendkívül elkülönülő rangsor alakult ki: a „hatalom” a malomtulajdonos kezében volt, ő bízta meg a mestert – aki a második volt a rangsorban – az ügyintézéssel. A harmados molnárt – a legidősebb molnárlegényt – fizették a legjobban, a negyedes, hatodos molnár már jóval kevesebb részesedéshez jutott. Az őrlés tavasszal, általában áprilistól a tél beköszöntéig tartott. Télire a malmokat levontatták a vízről, tavasszal pedig visszahelyezték a Dunára.
A malmok többsége a zsemlekészítők kezébe került a XV. század közepén. A zsemlekészítő-tulajdonosok között főleg patríciusokat és gazdag városi polgárokat találunk. Korszerű malmaik teljesítményére utal, hogy öt-hatszor annyi gabonát őröltek meg, mint a szegényebb, vidéki malmok.
A malomipar XIX. század végi hanyatlásának oka elsősorban a dunai forgalom megindulásában keresendő. A hajómalmok akadályozták a gőzhajó-vonultatást, a gőzhajók pedig a malmokra jelentettek veszélyt. Az erős hullámok miatt ugyanis az elszabadult malmok gyakran összeütköztek egymással.
Az utolsó hajómalmot Budafokon 1919-ben kötötte ki tulajdonosa. Soroksáron is elsorvadt az iparág, a Duna-ág gubacsi zárógátja következtében a sekély víz alkalmatlanná vált a malmok üzemeltetésére.