Házmestersirató

Csurka után, szabadon. (Kinek jut eszébe ebben a túlfűtött politikai légkörben, hogy az ellenzéki pártvezér a XX. század legsikeresebb magyar színműírója? Olyan, akinek a nyolcvanas évek elején egy időben több fővárosi színház játszotta a darabjait, mint bárki másét. A döglött aknákat, a Ki lesz a bálanya?-t, a Házmestersiratót. Ez utóbbi címét vettem kölcsön a pesti élet kitűnő ismerőjétől.)
Hová lettek a mostani millenniumra a házmesterek? Az előző századforduló akkurátus hauszmajszterei, a későbbi szigorúbb világ házfelügyelői, majd tömbházfelügyelői, akik egykor olyan természetes hozzátartozói voltak a háznak, mint a fáspince vagy a kémény. Azok a békebeli fontos emberek, akikben éppúgy megbízhatott a háziúr, mint a lakó. Akik mindenről tudtak, és mindenhez értettek, ami fontos volt a ház életében. A házmester több volt mint egy, a földszinti szolgálati lakásban lakó személy: intézmény volt. Szerepe az előző száz év fordulatos történelmével együtt változott.
Alapvetően a ház gondnoka volt, ő felelt a rendért, kezeskedett a nagy értékű ingatlanvagyon karbantartásáért. Minden hibát azonmód orvosolt, mesteremberrel megjavíttatott. Csőrepedés, kéménydugulás, rosszul záró ablak, leszakadt redőny, recsegő parketta, csöpögő vízcsap egy napig sem zavarhatta a lakbért fizető bérlőt. Hányszor hallottuk nagyszüleinktől: ha a körzetes rendőr csorgó ereszt, takarítatlan járdát, este tíz után nyitva maradt kaput talált, megbüntette a házmestert. Még a mai negyven-ötvenesek is emlékezhetnek a kapupénzre, amit éjjel adni kellett, hogy a házmester be- vagy kiengedjen. Hány vicc és kabarészám hőse volt a házmester és helyettese, a takarítást, szemétgyűjtést végző viceházmester, a vici.
Rendes házban elképzelhetetlen volt a csendháborítás, randalírozás, másokat zavaró állattartás, engedély nélküli házalás, koldulás és kintornázás. A házmesterség tekintély volt, információs hatalom – ők vezették a lakónyilvántartó könyvet –, amit a diktatúrák szépen fel is használtak a maguk céljára. 1919-ben és 45-ben jórészt közülük verbuválódtak a házbizalmik, tömbmegbízottak, akik a tanács, a pártbizottság és a politikai rendőrség fülei-szemei voltak. Az ötvenes években még egy határszéli utazáshoz is ki kellett kérni az engedélyüket. Később lazult a helyzet, ha a lányok reggel mentek el, nem szólt ránk a házmester.
A nyolcvanas-kilencvenes években végképp bealkonyult e nagy múltú tevékenységnek. A társasházakban visszamaradt ex-házmesterek, meg a földszinti lakásba önkényesen beköltözők már nem takarítják a lépcsőházat, nem söprik a járdát. Sok helyütt még a zászlót is a lakók tűzik ki ünnepnapokon. Ma már azt a „házmestert” is csak az idősebbek ismerik, amelyik három deci borból és két deci szódából áll.