Jobb sarok

Az angol nyelv egyik csodálatos szótára, az American Heritage fogalommeghatározása is mutatja, kinek „mi ugrik be” a balsorsról. Pontosabban, melyik ország. A latin „annus mirabilis” szócikkében ez olvasható: „a katasztrófák vagy csodák miatt jeles év; sorsterhes év”. A magyarázat után a szócikkben a következő példamondat áll: „A magyarországi vérfürdő az annus mirabilis legszomorúbb eseménye volt.”
A tavalyi tényleg a borzalmak és csodák éve volt. És ki tudja, mióta először, Amerika bennünket irigyelhet. A szeptember 11-i szörnyű terrortámadással, a tőzsde párját ritkító lejtmenetével, a recesszióba forduló gazdasággal, a megindított, ki tudja, mikor véget érő háborúval szemben az Atlanti-óceán másik partjától keletre, Magyarország a béke és prosperitás szigete volt. Ahol bővült a gazdaság, vele gazdagodtak a polgárok, az évet a szintén csodába illő, a státustörvényt megerősítő magyar–román megállapodás koronázta. A jobboldalnak pedig erős egységet sikerült létrehoznia, miközben a baloldal szétforgácsolt erői mind távolabb kerültek a győzelem lehetőségétől – hacsak a jobboldali szavazók nem döntenek úgy nagyobb számban, hogy otthon maradnak. A kormányrúd a jobboldalé, az elnöki poszt egy polgáré, a helyhatósági választásokat rendre a polgári oldal nyerte meg.
A Guardian, a földkerekség talán legérdekesebb, a „politikai korrektségre” naponta magasról nagyokat tevő baloldali lapja az új évet, tisztességére ismét jellemzően, egy olyan cikkel indította, amely szerint 2002 a jobboldal éve lesz. Bush győzelme, írja, a világon mindenhol jobbra tolta és tolja a kormányokat.
Ha ez a megállapítás egy országra igaz, az Magyarország. Kevesen vannak már azok, akik a baloldalnak (ahogyan jobb híján nálunk nevezik a globálisan meggyűlölt neoliberalizmusba befeküdt MSZP-t és SZDSZ-t) Magyarországon különösebb esélyt jósolnának a tavaszi választásokra. A Heti Világgazdaság tavalyi, utolsó számában jelent meg Szelényi Iván briliáns elemzése. Ő a „másik oldal” talán egyetlen olyan elemzője, akit nem frusztráltsága és vuduizmusa (szavakkal ölni, ha már ténylegesen tilos) vezet. Jellemző, hogy míg a Soros-finanszírozású Élet és Irodalom egyik vezető publicistája Orbán Viktort „ebfasz”-nak nevezte (ezeknek az embereknek a száját tisztességes helyen szappannal mosnák ki), addig a korábban Los Angelesben, most pedig a Yale Egyetemen szociológiát tanító Szelényi ezt írta Orbánról: „… több alkalommal is bizonyította, hogy az újabb kori magyar történelem legtehetségesebb politikusa.” Ami azt mutatja, a magyar miniszterelnök értékelése nem csak konzervatív oldalról oly hízelgő. Szelényi egyébként azt is megengedte magának, hogy – igaz, rendkívül szelíden, de félreérthetetlenül – SZDSZ-párti csalóknak nevezze a közvélemény-kutatókat: „Az SZDSZ támogatottságát viszont túlbecsülik a közvélemény-kutatások.” Majd hozzátette, nehezen tudja elképzelni, hogy a MIÉP ne kerülne be a parlamentbe. Ami – tekintettel a bekerülési küszöb körül mért SZDSZ-re – gyakorlatilag azt a jobboldali előrejelzést erősíti meg, hogy a 2002-es választások utáni országgyűlésnek három szereplője lesz: a Fidesz–MDF, az MSZP és a MIÉP.
Mindennél azonban talán még érdekesebb az, hogy a globális tendenciák is a magyar jobboldalt erősítik, sőt – amit mintha nem igazán akarnának észrevenni – most először utána kullognak és nem megfordítva, mi utánozzuk a külföldi trendet. A magyar jobboldal, bármennyire is sajátos, bármennyire is furcsa, a „trendsetter”, az élen járó lovas, függetlenül attól, hogy ezt, globális jelentéktelenségünk miatt, természetszerűleg nem veszik észre. Vajon az amerikai „compassionate conservatism”, az „együtt érző konzervativizmus” nem a szociálisan érzékeny magyar jobboldaliság után született meg? Vajon a magyar jobboldal jó értelemben vett etatizmusa, vagyis az állam korlátozott, de határozott szerepébe vetett hite, nem előzte meg azt a brit felismerést is, hogy vissza kell csinálni a thatcherista privatizálási túlzásokat, mint például a brit vasutak magánosítása? Vajon a szeptember 11-i terrortámadások után nem ébredt rá ugyanarra az – addig veszettül az állami szerepvállalástól irtózó – amerikai jobboldal, hogy az államnak igenis megvan a maga szerepe ott, ahol a piac „láthatatlan keze” csődöt mond? Nem éppen a Bush-kormány kényszerül most olyan lépésekre, mint a repülőtéri ellenőrzés nacionalizálása? Vajon elképzelhető lesz, hogy New York új polgármestere az amerikai konzervatív dogmákhoz való hűséget választja, nem pedig azt, hogy lenyelve az ideológiai békát a szövetségi kormányhoz fordul New York város iszonyatos, négymilliárd dolláros deficitjének megoldása érdekében?
A mai magyar jobboldal ritka szerencsés ötvözetben képviseli a reaganista optimizmust, a lee kuan yewi pragmatizmust, a thatcherista tradicionalista ethoszt, és eredményei teljes mértékben igazolják: egy olyan világban, ahol a globális gazdaság négy motorja, az amerikai, a japán, a német és a francia kifulladva pöfög, magával rántva még olyan gazdaságokat is, mint a „kelta tigris” Írországot vagy a szingapúrit, addig a magyar gazdaság az idén is előreláthatólag négy százaléknál nem sokkal kevesebbel bővül majd, rohamosan csökkenő infláció és olyan munkanélküliségi arány mellett, amelynek láttán érett ipari demokráciák vezetői ujjukat nyalogatják.
Ezzel szemben áll a magyar „baloldal” ötlettelen, sivár, retrográd, szinte a saját látványának undorától is megcsömörlött világa: a „szociáldemokrata” MSZP élére állított bankárkijáróval vagy a közismert okokból az SZDSZ élére helyezett tököli népfivel. Azzal, hogy a halottszürke, a haza üdvét egykori főnökével együtt a bős–nagymarosi szocialista behemót megépítésében látó Kovács László papagájszerűen ismétli a „lenyúlás kormányát”, míg az SZDSZ leköszönő politikusai utolsó dühkitörésükben régvolt fiatalságuk happeningjeit élesztik fel, a „baloldali” negativizmus riasztó sivársága még élesebbé válik. A kommunizmus összeomlása óta eltelt évek történelmének fintora: az SZDSZ, amely avantgardizmusára volt talán a legbüszkébb, a legretrográdabb párt lett. Elég belelapozni a globális értelmiség minden bizonnyal legizgalmasabbnak tartott francia, de ma már vele együtt egy tucat kiadásban megjelenő havilapjába, a Le Monde Diplomatique-ba, hogy arra a következtetésre jussunk: annak „vonala” és tematikája fényévekkel áll közelebb a MIÉP-éhez és a Magyar Fórum eszméihez (antiglobalizmus, palesztinpártiság), mint a neoliberalizmus hervadó dogmáit és a világ utolsó gyarmattartója gyilkos gyakorlatát igazoló zsolozsmáit a megtértek parányi táborának megszállottan ismételgető SZDSZ-éhez vagy faliújság-médiumaihoz.
2001 a csodák éve volt Magyarországon. 2002 még ennél is csodásabb lesz. A csoda mértéke a választási részvételen múlik. Csodát rombol, aki otthon marad.