Ki ama Psyche nevű királyleányt, Venus szökött rabszolgaleányát előkeríti, vagy búvóhelyét leleplezi, jelentkezzék a Murtiáról elnevezett oszlop mögött Mercurius kikiáltónál, ahol is a tiszteletdíj gyanánt Venustól tulajdon magától csattanós csókot kap hetet, meg egy bársonyos nyelvcsókot, édesebbnél édesebbet – olvashatjuk Apuleius Aranyszamár című művében, ahol Jupiter Mercuriust bízza meg azzal, hogy hirdesse ki ezt a szöveget.
Kikiáltókat már az ókori mítoszok istenei is alkalmaztak. A szakma a római kor nagyvárosaiban terjedt el először, hogy a városok vezetősége az írás- és olvasástudatlan embereket is tájékoztathassa. Bár a kikiáltókat nem tartották nagy becsben a társadalmi ranglétrán, hiszen munkájuk sem tudást nem igényelt, sem megterhelő fizikai feladatot nem jelentett. Ők szólították ünnepre is a híveket – a harangszót csak jóval később, Krisztus szerint 500 körül vezették be erre a célra.
A kikiáltókat jobban megbecsülték az üzleti életben. Gondoljunk csak a mai utcai árusokra az aluljárókban, vagy a piacokon: a kofák már évszázadokkal ezelőtt is irgalmatlan kiáltásokkal kínálták portékájukat. A fogadósoknak is voltak utcai alkalmazottaik, akik távol a szállásoktól ajánlgattak olcsó kvártélyt és nagyszerű ellátást az idegeneknek.
Budán és Pesten leginkább az úgynevezett hírnökökre volt nagy kereslet. A hírnök az utcákon végigvonulva, dobot vagy csengőt rázva tette közzé a város éppen aktuális felhívásait. Helyenként megállt, és miután a járókelők figyelme ráirányult, bejelentette a közérdekű információkat. Vélhetően bevezetést is fűzött kis előadásához, ez jobbára a falusi kisbírókhoz hasonló „közhírré tétetik” jellegű kísérőszövegként képzelhető el.
A legelőkelőbbek a heroldok voltak, akik pompás paripákon vonultak végig az utcákon, ékes ruhát és uruk címerét viselték. A herold fontos pozícióját jelzi, hogy gyakran kíséret vette körül. A heroldok díszessége az alkalmazó nemes rangját is jelezte. Gazdájuk halála után gyászruhába öltöztek, és közhírré tették a tragédiát, valamint a gyásszertartás időpontját is.
Fontos szerepet játszottak a kikiáltók a kereskedelem kialakulásánál. A párizsi borkiáltókról például tudható, hogy részben ők ellenőrizték azt, hogy a termelők mennyi bort adtak el a kocsmárosoknak. Munkájuk leginkább a mai adófelügyelőkéhez hasonlított. A fürdősöknek is Európa-szerte dolgoztak kikiáltók. Amikor egy fürdőben már kellőképpen felmelegedett a víz, a kikiáltó végigjárta a várost és értesítette az embereket arról, hogy mehetnek fürödni.
Pesten a csatornázás előtt a Duna-vizet is kikiáltásokkal árulták, mivel a polgárok a kútvizet nem szerették a mosáshoz használni. Népszerű jelenség volt a pesti utcákon a milimári, a tejesasszony is, aki hangos szóval kínálta portékáját. A milimári a Pest-Buda környéki falvakból hozta a tejet, bár a rossznyelvek és a korabeli vicclapok szerint tejjel zavarossá tett vizet kínáltak.
A lámpásos gyerekek a közvilágítás elterjedése előtt dolgoztak a fővárosban. Sötétedés után a polgárság „kis szentjánosbogarat” bérelt, és így kísértette haza magát a színházból vagy az egyéb programokról. A gyerekek jókora zajt csaptak a teátrumok előtt, hogy az úri népség őket válassza, és velük kísértesse magát haza.
„Tízet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra”. Kikiáltónak kell neveznünk az éjjeli őrt és a baktert, aki az éjszakai órák múlását is jelezte. Még énekelt is: „Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy károtok ne valljátok”.
Szólni kellene még a kisbírókról is, bár ők csupán a falvakban dolgoztak. Egy korabeli „pletyka” szerint az első világháborúban egy falu kisbíráját megbízták azzal, hogy olvassa fel a hadijelentéseket. A jelentések azonban csak a hősies helytállásokról szóltak, az elesettekről nem. Egy asszony a tömegből felkiáltott: „A kisutcaiak Jóskájának is ellőtték a lábát, meg az orosz fronton is meghaltak hárman. Azt miért nem mondja? – Azért lelkem – vágta ki magát egy ötlettel a kisbíró –, mert azt az orosz kisbírók dobolják”.
hurrikán
Hurrikán: teljes szigeteket kellett evakuálni + videó
