Korszerűsítési problémák

Különösen a jugoszláviai akció világított rá az utóbbi idők hadműveletei közül arra, hogy a NATO-tagországok haderőinek többsége nincs felkészülve feladatai megfelelő szintű ellátására. A hidegháború utáni leépítések nem jártak automatikusan a korábbi területvédelmi szemlélet megfelelő átértékelésével, és a garasoskodó politikai döntéshozatal sem könnyítette meg a fokozottan szükségessé váló, magas technológiai színvonalú eszközök beszerzését. Amerikának – amelynek pedig hatalmas hidegháborús struktúrát kellett átalakítania – a változások kevésbé jelentettek kihívást, hiszen a tengerentúli haderők hagyományosan expedíciós jelleggel bírtak: a haditechnikai eszközöket így tervezték, az alakulatokat így építik fel és képzik ki, nem beszélve arról, hogy a logisztika modern módszereinek kidolgozását sokan éppen az amerikai haderővel kötik össze. Az európaiak – részben történelmi, de legfőképpen politikai okokból – ennél lényegesebben nehézkesebbnek bizonyulnak, s ez súlyos következményekkel jár, amikor a szövetségeseknek ütőképes kontingenst kell összeállítaniuk a manapság rendszeres, úgynevezett területen kívüli műveletekhez.
A harcoló alakulatok harcértékével, bevethetőségével, hadrafoghatóságával kapcsolatos problémák azonban csupán a jéghegy csúcsát jelentik Európában. Az európai NATO-szövetségesek katonai erejét ugyanis alapvető mértékben korlátozzák a mozgékonyságukat, telepíthetőségüket érintő súlyos fogyatékosságok. Az azonnali (néhány nap) reagálású erőknél nevezetesen a nagy kapacitású szállítógépflotta – amelyben az akár nehéz harckocsikat, rakétarendszereket szállítani képes óriásgépek is megtalálhatók – hiánya okoz gondokat, míg a gyors (néhány hét) reagálásúaknál a megfelelő hadiflotta deszant- és helikopterhordozó hajókkal. A hiányosságok felszámolásának európai útja a sokat vitatott Airbus A400M szállítógép lehet, ám az ezt övező politikai viták (Németországnak legalább 73 gépet kellene rendelnie a gyártás rentábilissé tételéhez, ám a Bundestag nagy része szerint ennek csak a felét engedhetik meg maguknak) késlekedést okoznak akkor, amikor a műveletek már most igénylik a gépeket. Jól illusztrálta a NATO (vagyis az Atlanti-óceán) két partja közti kiegyensúlyozatlanságot, amikor a francia békefenntartókat amerikai Galaxy óriásgépek vitték Közép-Ázsiába alig néhány hete.
Szakértők szerint a készen lévő, magas színvonalú amerikai haditechnika átvétele, fejlesztése, az amerikai–európai hadiipari együttműködés megerősítése lenne a leggyorsabb módja az európai felzárkózásnak, ám az EU más tényezőket is fontolóra vesz és bizonyos helyzetekben előnyben részesít a katonai-szakmai érvekkel szemben. Az önálló (amerikai közreműködés nélküli) termékeket előállítani képes európai védelmi ipar megerősítése politikai támogatást élvez, mert ettől munkahelyek megőrzését és újak teremtését remélik Európában. Az előrejelzések egy része előrelátó és bölcs törekvésnek láttatja ezeket a lépéseket, míg mások nem tartják célszerűnek a tengerentúli gyártók hanyagolását. Érdekes módon a nagyhatalmak közül Franciaország és Németország hajlik erre, míg a Benelux államok, Olaszország és az Amerikával különleges kapcsolatot ápoló Nagy-Britannia saját elképzeléseit és a szakmai érveket részesítené előnyben a brüsszeli nyomásgyakorlás ellenére.
George Robertson NATO-főtitkár a napokban lemondását helyezte kilátásba a tagországok korszerűsítési programjának lassú előrehaladása miatt. Ő most áll a szövetség élén, neki csak a jelenlegi szervezet képességei számítanak, hasonlóképp ahhoz, miként a potenciális kihívások sem szoktak arra várni, míg készen áll az ellenfél.

Pontosítás. Lapunk január 30-i számának 6. oldalán Tóth Gy. László cikkébe pontatlanság keveredett. Szász István kérésére közöljük: Szász István a Szabad Demokraták Szövetsége országos tanácsának már nem tagja.