Közírók felelőssége

Ennek a tanulmánynak a tegnapi részében a pártok holdudvarának, közíróinak szerepével, felelősségével foglalkoztam. Demszky Gábor azon kijelentésén elmélkedtem, miszerint az SZDSZ militáns közíróinak sajátságos hangvételű írásai nagyban hozzájárultak és hozzájárulnak az SZDSZ hanyatlásához, népszerűségének csökkenéséhez.
Mindezek után nézzük meg, mi a helyzet a jobbközép véleményformálóival. Itt az időben legalább két szakaszt kell megkülönböztetnünk: a ’98-as választás előtti éveket és az azt követő időszakot. A választás előtti egy-két évben a jobbközép „zászlóshajói” a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország voltak. Tagadhatatlan, hogy kemény, kormányellenes írások jelentek meg ezekben a lapokban, amelyben rámutattunk az akkori kormány hibáira, hiányosságaira, a kormányváltás szükségességére. (Jelen írás szerzője 1998-ig a Magyar Nemzetben közölte gondolatait – a szerk.) Nem akartuk az utódpárt tagjait, vezetőit lámpavasra akasztani, nem kívántuk, hogy szakadjon rájuk az ég, nyíljon meg alattuk a föld, tűnjenek el, attól függetlenül, hogy radikális hangvételű közírók természetesen ezen az oldalon is léteztek, léteznek. Ám mivel minden jel arra mutatott, hogy az MSZP–SZDSZ megtartja a hatalmát, a beidegződött félelmek miatt viszonylag kevesen bátorkodtak markáns nézeteikkel a nagy nyilvánosság elé állni, az akkori ellenzék értékrendszere mellett érvelni. A ’98-ban bekövetkező politikai változás azonban sokak bátorságát megnövelte, és a hatalomba jutott Fidesz támogatásáról számosan a sajtón keresztül is hallatni kezdték hangjukat. Sőt, olyanok is feltűntek a közírói porondon, akikről korábban soha nem hallottunk. Ez mindenképpen örvendetes változás.
Megválaszolandó kérdés azonban, hogy a jobbközép véleményformálói milyen megközelítést, hangnemet használjanak a választás előtti hónapokban: kövessék az előbbiekben jellemzett baloldali militánsokat, vagy a mérsékelt érveléshez folyamodjanak? Tisztában vagyok azzal, hogy befolyásolni senkit nem lehet, arra azonban rá lehet mutatni, hogy a támogatandó pártok számára mi a hasznos. Nézetem szerint a gyűlölködés, a másik oldal politikusainak, jeles személyiségeinek magánéleti agyontiprásának szándéka – ahogyan ezt a baloldal elkezdte – semmiképpen nem lehet követendő út. Tagadom, hogy ezzel a megközelítéssel akár a baloldalról, akár a szélsőjobbról bárkit is meg lehetne nyerni. Sőt előfordulhat, hogy a rendkívűl heves szóhasználat elrettenti, eltaszítja a jobbközép pártolóinak azt a részét, amelyik valamikor – különböző okok miatt – MSZMP-tag vagy -szimpatizáns volt, de már szeretne a jobbközéphez tartozni. Mindez természetesen nem jelenti, hogy ne vívjunk szellemi csatát a baloldal szóvivőivel, hogy ne mutassunk rá az ellenzék politikusainak gyenge érveire, hibáira, hogy ne védjük meg a polgári kormányt, ha méltatlan támadások érik – ha szükséges, a legkeményebb módon.
Vizsgáljuk meg a másik lehetőséget. Tételezzük fel, hogy a bizonytalankodó vagy könnyen befolyásolható választónak megtetszenek az elektronikus és írott médiában a másik oldalra szórt megsemmisítő kitételek, és keresi: hol vannak azok a politikusok, akik ezeket a nézeteket vallják. Gyűlölködő kijelentéseket azonban sem Orbán Viktor miniszterelnöktől, sem Kövér László ügyvezető alelnöktől, sem Martonyi János külügyminisztertől, sem a Fidesz és az MDF elnökeitől, sem a kormány többi tagjától nem hall! „Meggyőzött”, „befolyásolt” polgárunk egy másik (!) pártban találhatja meg ennek a hangnemnek megfelelő politizálását. Az eredmény: őt, őket is elveszítjük!
Nekünk, a jobbközép közíróinak, „népnevelőinek” sincs szükségünk arra, hogy kövessük bármely oldal militánsait. Békésebb eszközeinkkel is meg tudtuk győzni a választókat igazunkról ’98 előtt, és hiszem, hogy ugyanezzel a hangnemmel meg tudjuk nyerni őket most is.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja