Közírók felelőssége

Demokráciában a pártok népszerűségét mérhetetlenül sok tényező befolyásolja. Ezek között nyilvánvalóan döntő, hogy eddigi munkájukkal mennyire tudják elhitetni a közvéleménnyel: az ország irányítására ők a legalkalmasabbak. A választók meggyőzésében jelentős szerepet játszik a média. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben hazánkban nagy csata folyt az írott és elektronikus csatornák birtoklásáért, szimpátiájuk megszerzéséért. A politikai, társadalmi történések leírásában, értelmezésében, a pártok kiválóságának bizonyításában, a másik oldal nézeteinek kritikájában a publicisztikák, az elemzések játszanak döntő szerepet. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ebben a tekintetben a liberális baloldal óriási fölényben volt és van. Ha ezt elfogadjuk, felmerül a kérdés, hogy ezek az írások valóban „kedvezményezett” pártok érdekeit, népszerűségük növelését szolgálják-e, vagy előfordulhat, hogy megfontolásaikkal, következtetéseikkel ezzel ellentétes hatást érnek el: végső esetben más pártokat segítenek. Különösen érvényes ez a szélsőséges nézetek esetében, amelyek – meggyőzés helyett – nagyon sok embert taszítanak, ellenérzéseket válthatnak ki belőlük.
Amikor Demszky Gábort – rövid időre – az SZDSZ elnökévé választották, kijelentette: ha az SZDSZ értelmiségi holdudvara átlépne az MSZP-be, akkor „ők lennének hét százalékon, mi pedig harmincon”. Feltételezem, hogy az új elnök nem a holdudvar csendes tagjaira, hanem az aktívakra, a militáns hangvételű véleményformálókra gondolt. Ez a kijelentés nem kevés meglepetést és az érintettekben megdöbbenést okozott. Már csak azért is, mert az ország közvéleménye éppen az SZDSZ közírói létét tekintette a párt erősségének, akik kíméletlen, az örökölt nehézségektől eltekintő cikkeikkel, kritikájukkal nem kis mértékben járultak hozzá első demokratikusan megválasztott kormányunk népszerűségének csökkenéséhez, és a ’94-es választás elvesztéséhez.
Tanulságul mindenesetre érdemes eltöprengeni Demszky Gábor megjegyzésén, hiszen az SZDSZ '90 után tapasztalt fokozatos hanyatlását nem lehet a többi, ’89–90-ben (újjá)alakult pártokban, az MDF-ben, a KDNP-ben és a FKGP-ben végbement bomlási, atomizálódási folyamatokkal magyarázni. Az sem lehet egyedüli ok, hogy ’94-ben beléptek az MSZP alakította kormányba, és az sem, hogy kiálltak Bokros Lajos pénzügyminiszter mellett. Nagyon valószínű, hogy reputációjuk csökkenéséhez a párthoz lazán vagy erősebben kötődő militáns közírók jelentős mértékben hozzájárultak, hiszen az ő sajátságosan megfogalmazott nézeteiket olvashattuk a lapokban, hallhattuk az elektronikus médiában. Mindezek ellenhatásaként, visszajelzéseként az SZDSZ-t a jobboldalon besorolták a kevésbé hazafias pártok közé, és az elmarasztaló jelzők tömkelegével illették, amelyeket nem kívánok felsorolni. Ezt a nézetet erősítették a holdudvaruk jeles tagjainak az első kormányzati ciklusban, és a ’98-as kormányváltás után külföldi lapoknak adott nyilatkozatai, az ott közölt írásai. A nacionalizmus, az antiszemitizmus, a rasszizmus erősödését kívánták velünk és a külfölddel elhitetni ezek a cikkek, amelyek azonban sokak önérzetét, önbecsülését sérthették. Nem növelték elfogadottságukat az egyházzal kapcsolatos megnyilvánulásaik sem. Az igaz, hogy a szocializmus negyvenöt éves uralma, a marxizmus-leninizmus tanainak állandó sulykolása nem maradt teljesen hatás nélkül, és az új nemzedékekben tagadhatatlanul csökkentette a vallásosságot. A magyar ember azonban – kivéve a szűkebb „felvilágosult” réteget – alapjaiban konzervatív beállítottságú, és függetlenül attól, hogy a politikai paletta melyik oldalán helyezkedik el, nem lelkesedik azért, ha a politikusok a demokráciában (is) támadják a szocializmusban sokat szenvedett és elsorvadásra ítélt egyházakat. Szabadelvű, liberális pártok a nyugat-európai államokban is vannak. Több éves külföldi tartózkodásom alatt ezekben az országokban sohasem tapasztaltam, hogy a liberális szellemiségű újságokban a lakosság hazafias érzéseit sértő cikkek jelentek volna meg, és/vagy a liberális pártot hazafiatlansággal vádolták volna.
Jómagam nem hiszek az öszszeesküvés-elméletekben, nem fogadom el az SZDSZ-t szélsőjobbról érő túlzó véleményeket, sőt még azt sem, hogy a militáns közírói ne lennének hazafiak. Itt azonban nem az a lényeges, hogy egyes értelmiségiek mit hisznek, hanem az: hogyan vélekedik a társadalom egy jelentős része. Az is lehet, hogy liberális polgártársaink a hazafiasságot másképpen élik meg, másképpen definiálják. Nem ártana már egyszer a különböző oldalon lévő értelmiségi holdudvarnak összejönnie, hogy nézetüket erről és más, kényes, feszültségeket okozó kérdésekről kicseréljék. Előjáróban megemlítem, hogy a túlzott magyarkodást, az „Isten, Haza, Család” szólamok unos-untalan hangoztatását a jobbközép értelmiség sem üdvözli, hiszen ennek nem sok köze van az igazi, tevékeny hazaszeretethez. Különösen akkor nem, ha a jelszavakkal megszerzett népszerűséget és hatalmat valamelyik párt vagy vezére valójában saját maga kedvtelésére és nem az ország gyarapodására használja.
Szerintem az SZDSZ mindaddig képtelen lesz újabb híveket szerezni magának, ameddig nem változtat a társadalmat érzékenyen érintő kijelentésein, amíg nem próbálja az embereket meggyőzni beidegződött nézeteik képtelenségéről, amíg nem határolja el magát szélsőséges közíróitól. Mindezt nem segíti elő az SZDSZ ifjú politikusainak a Népszabadság január 10-i számában, a koronáról írott eszmefuttatása. A magyar népnek nem kell bizonyítaniuk, hogy az országban köztársaság van. Lehet a koronatörvénnyel kapcsolatban avítt, maradi gondolatiságról értekezni, mindenféle vádakat hangoztatni, de nem érdemes. Az emberek nem mennek ki az utcára tiltakozni amiatt, hogy a korona rákerült a magyarigazolványokra.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja