Malőr

Nagyon tanulságos levelet közöl a magyar értelmiséget felelősen képviselő, a szellemi élet széthúzását mélyen elítélő, vagyis a megbékélést szorgalmazó, a magyar kultúra érdekeit meszszemenően képviselő, ráadásul mindenféle önös érdeket, bandaszellemet, kirekesztést, elvtelen hízelkedést és ülepnyalást elutasító, a vélemény szabadságát minden tekintetben tiszteletben tartó, példamutatóan józanul vitatkozó Élet és Irodalom legutóbbi száma.
Ebben a levélben bizonyos Dancs Szabolcs nevű szerző szabadkozik, majdhogynem bocsánatot kér, amiért Kertész Imre nemrég megjelent esszékötetéről merészelt írni a Magyar Nemzet Magazin hetente megjelenő Könyvesház rovatába. Mint a levélből kiderül, emiatt többen lezsidózták, sőt lezsidóbérencezték.
A szerző – mint írja – ezt büszkén viselte.
A bérencezők szerint a könyvről írott mondataiban érződött az „adott napilap” szellemisége.
Összefoglalom: a Kertész Imre könyvéről megjelent ismertetést egy büszke zsidóbérenc követte el a Magyar Nemzet szellemiségének megfelelően.
Ébren vagyunk? Álmodunk?
De ez még semmi! Dancs Szabolcs leszögezi, ha már így a sarokba szorították, kénytelen színt vallani, miszerint bizony ő is előítéletekkel viseltetik a lap iránt, és jól tudja, ez a vallomás azzal a következménnyel jár, hogy ezután kénytelen lemondani a Magyar Nemzetben való megjelenésről. Ő ugyanis nem ért egyet a lap irányvonalával, de annyira nagyon nem, hogy cikke megjelenése felfogható malőrnek. Csodálkozott is hogy egyáltalán megjelent – írja.
Összefoglalom: ha nem szorítják sarokba, és nem kényszerül színvallásra, ez a példátlan malőr megismétlődhetett volna, talán többször is. (Az az igazság, hogy a veszély még nem múlt el, mert Dancs Szabolcsnak még egy könyvismertetése fekszik a lapnál kéziratban.)
A malőr pedig: a lap recenziót kért a Kertész-kötetről, ő megírta, sőt elismeréssel szólt a műről – talán ezért is gondolta, hogy nem fog megjelenni –, és ezek után az a döbbenetes eset történt, hogy az írás mégis megjelent.Ezek után Dancs Szabolcsot megzsarolták.
Még hogy Kertész Imre?
Még hogy Magyar Nemzet?
Hohó! Ha valaki nincs a körön belül, akkor szélsőjobboldali. Mi más is lehetne…? Mindegy, hogy mit ír le, abban látatlanban ott lüktet az adott lap szellemisége. Mi más is lüktetne…? Abban a körben ugyanis egymásra tornyozódik a nagyság; mű és bírálat egy tőről metszett tollakból születik, és mindenki gyanús, minden és mindenki hitelét veszti, ami és aki a körön kívül van.
Hogy ki mit ír, mi van a szövegben, egyáltalán nem számít. Hogy is számítana…?
Mint ahogy az se számít, hogy Dancs Szabolcs mit írt, mert ha számítana, nem lehetne egzisztenciálisan fenyegetni.
Különben is, ha valaki még nem tudná, nincs joga senkinek részt venni a magyar szellemi életben, ha nem ólálkodik szent fenekek körül.
Márai Sándor arra inti az író embert, hogy szervezze meg úgy az életét, hogy munkájában minél szabadabb legyen, „ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, amelyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, tetszik-e vagy sem, amit ír. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen…”
A Magyar Nemzet szombati Könyvesház rovata azt a manapság szokatlan elvet vallja, hogy megpróbálja felhívni a figyelmet mindazon munkákra, amelyeket fontosnak tart, függetlenül attól, hogy hány nap van hátra a választásokig.
Azt írja szegény Dancs Szabolcs, hogy neki kezdőként minden publikálási lehetőség jól jön.
Még a malőr is.
Bocsánatkérő nyílt levele végén némi iróniával azt kéri, hogy ha már így alakultak a dolgok, segítsék őt abban, hogy írni tudjon valahová.
Hát itt tartunk, barátaim.
Két anyázás között talán érdemes ezen mélyen elgondolkodni.
Ha kell, elbújva, hogy senki ne lássa.