Miért haragszanak a rigók?

A múltkori nagy hóhullást követően ismét jelentkeztek nálam kertünk rigói. Amint kitekintettem egy reggel az ablakon, nyomban észrevettem őket. Három fekete pont a hófedte ágon, akár három hangjegy a tél üzenetével. Üdvözlésükre sarkig tártam az ablakom. Ha értenék, megkérdezném: melyikük hiányzik, mivel tavaly, amikor elbúcsúztak, öten voltak.
Az első dolgom az volt, hogy sietve kiraktam az erkély asztalára egy kis tál meleg vizet. Ha megszomjaznának. Aztán sietve kidobtam egy almát is a fa alá, mert ezt szeretik a legjobban. A jó szándék azonban rosszul sikeredett, a kidobott alma mélyen belesüppedt a friss hóba.
Amikor dél felé elindultam bevásárlószatyrommal a sarki boltba, a feleségem utánam szólt: „Meg ne feledkezz róluk, hozzál nekik is almát!” A szebbik almákat válogattam, sorra meg is törölgettem őket, majd kiraktam közülük kettőt az erkély jól látható helyére. Egy ideig arra vártam izgatottan, hogy szokásukhoz híven szárnyverdeséssel oda röppennek falatozni.
Meg se moccantak, csak figyeltek merev fejtartással. Panaszkodtam is a feleségemnek, hogy talán ezek nem is a mi rigóink, azok úgy hozzánk szoktak, hogy szinte a tenyerünkből ettek. A feleségem hasonló véleményen volt. Ezek nem lehetnek ugyanazok a madarak. Elfelejtettek volna bennünket? Vagy haragszanak valamiért? Megbánthattuk őket valamivel? Vagy talán ismerik a múltamat? – szorult össze a torkom riadtan. Elkomorodva idéztem vissza emlékezetembe azokat a régi napokat, amikor gyermekkoromban nap mint nap madárvadászatra indultam a csúzlimmal. Előbb csak az udvaron riogattam a madarakat, aztán kilopakodtam a kertbe is. Vad gyerek hírében álltam, felmásztam a legmagasabb fák ágaira is egy-egy madárfészekért.
A nagyapa többször meg is dorgált, „megpirongatott”, ahogy ő szokta mondani. „Ejnye, ejnye, kis unokám, hiszen ezek hasznos madárkák. Mit tettél?”
Akadhatott az általam elpusztított madarak között feketerigó is. Hiszen válogatás nélkül paritytyáztam minden madárra. És mindez hetven esztendő után most kiderült rólam, s azért néznek rám ilyen merev riadalommal hazatért rigóim.
Dühösen visszavonultam, s becsuktam az erkélyajtót. Később azonban megenyhültem, s kicsempésztem a terasz asztalára néhány almát. Majd a függöny mögül figyelem, hogyan viselkednek. Egy idő múlva eltűntek a faágról, és másnap örömmel tapasztaltam, hogy alaposan megcsipdesték az almákat. Nyomban újakat raktam a helyükbe azzal a hátsó szándékkal, hogy talán ily módon sikerül valahogy kiengesztelnem a madarakat.
A függöny mögé rejtőzve figyeltem mozgásukat. Másnap négyen voltak, egy újabb rigó csapódott hozzájuk. De a jövevényt elűzték, s ez tetszett nekem. Ismét itthon érzik magukat nálunk.
Magamban közben bocsánatot kértem a világ összes leparittyázott, lecsúzlizott madarától, mint tettestárs, és megfogadtam: nem fogok többé csúzlit a kezembe. Gondolom, ebben a korban már nem lesz nehéz megtartanom a fogadalmam.
Hat nap alatt két kiló almát csipkedtek el a rigók. Én csak egyet ettem meg belőlük. Az almával együtt elfogyott tegnap a türelmem is. Mit vesződöm én ezekkel a háládatlan szárnyasokkal? Ha nincsenek velem kibékülve, menjenek isten hírével, máshová. Más kertjébe, teraszára. Az is megfordult a fejemben, hogy én magam űzöm el őket.
Tegnap aztán tisztázódott a helyzet. Amikor lesöpörtem a lejárati lépcsőn a havat, lekecmeregtem én is a kertbe. Figyeltem közben őket, és észrevettem, hogy ezek nem is az én mozgásomat figyelik, merev fejtartással most is az erkély felé tekintenek. Odakapom én is a tekintetem, s elakad a lélegzetem. Erre igazán nem számítottam.
Az erkély alatti bolthajtásban, ahová a régi kacatokat dobálják a lakók, egy zsákdarabon hasalva, égő szemmel a madaraimat figyelte kitartóan a szomszédék vörös nagy kandúrja. Ettől riadoznak hát ezek a szegény rigók. „Sicc innen, te átkozott!” – rikkantottam el magam, és már dobtam is a seprűt a macska felé. A kandúr eliszkolt, és nem telt bele fél óra, elrebbent rigóim is visszatértek, és azóta is itt csipkedik a maradék almát az erkélyemen. A kandúr meg lehet, hogy világgá ment, mint az a mesebéli csizmás kandúr…