Helyzetének stabilizációja után a népi Kína szinte azonnal, 1953-ban hozzálátott a nukleáris fegyverek létrehozásához, aminek alapját – hagyományos katonai eszközeinek gyártásához hasonlóan – a szovjet technológia szolgáltatta. A kínai uránércért cserébe Moszkva reaktorokat és a fejlesztéshez szükséges komplex ipari létesítményeket (például a dúsításhoz nélkülözhetetlen gázdiffúziós berendezéseket) szállított. Kétségtelen, hogy a szovjet vezetés ezzel erős és befolyásolható szövetségest akart kinevelni a hidegháború idején. A két ország kapcsolatának elhidegülése után azonban a remények szertefoszlottak, és Peking egyedül volt kénytelen folytatni a fejlesztéseit, immár kifejezetten azzal a céllal, hogy az így nyert pozícióival biztosítsa különutas politikáját.
Bár a kísérleti programok elhúzódtak, a párhuzamosan haladó fejlesztések a hatvanas évek közepén a sikerek sorát eredményezték. A kínaiak 1964-ben felrobbantották az első urániumalapú atombombát (Lop-nór, október 16.), 1966-ban indították az első, hordozóeszközként szolgáló rakétát, és 1967-ben már a hidrogénbombájukat is kipróbálták. Napjainkra Kína mintegy kétezer nukleáris fegyverrel rendelkezik, stratégiai (nagy hatótávolságú és nagy hatóerejű), illetve taktikai (kisebb hatótávolságú és kisebb hatóerejű) kategóriákban. Atomütőerejének hatékonysága persze a technológiai színvonal miatt messze elmarad az Egyesült Államokétól, illetve Oroszországétól.
India azután vette fontolóra a nukleáris fegyverek fejlesztését, hogy 1962-ben rövid határháborút vívott Kínával (az ellentéteket a mai napig nem rendezték), majd újabb ösztönzést adott elhatározásának a ’64-es kínai robbantás és az azt követő fejlemények. A programnak csak 1974-re lett eredménye, amikor is India végrehajtotta az általa békés célúnak nevezett robbantást. A hivatalos indiai politika tagadta, hogy az országban fegyverprogram zajlik, ugyanakkor kinyilvánította, hogy képes az atombomba kifejlesztésére, következésképp az 1968-as atomsorompó-szerződést sem írta alá. A fejlesztést ezt követően az jellemezte, hogy az ázsiai ország robbantási kísérletek nélkül haladt végig a többi nagyhatalom által már bejárt úton, és hidrogénbombát, hordozóeszközöket egyaránt épített. A valódi változást Atal Behari Vadzspaji első, mindössze 13 napos miniszterelnöksége jelentette, aki 1996-ban engedélyt adott a tesztek végrehajtására. Mikor 1998-ban ismét hatalomra került, Pakisztán éppen egy tesztet hajtott végre új, Ghauri rakétájával. Kapóra jött hát az alkalom: május 11–13. között öt föld alatti robbantást hajtottak végre Indiában, s így Újdelhi immár hivatalosan is bejelentette, hogy nukleáris hatalom. India mára maximum 200 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, bár egyes vélemények szerint ez a szám nem éri el a 65-öt.
A nukleáris kutatásokkal foglalkozó pakisztáni intézmények létrehozása jelentős késést szenvedett az indiaiakhoz képest: az első lépések 1965-re tehetők, majd Zulfikár Ali Bhutto idején kaptak lendületet. A nukleáris fegyverek iránti igényt az indiai programról kapott információk, illetve a két ország között 1971-ben lezajlott háború is növelte. Az 1974-es indiai teszt után Bhutto kijelentette, hogy Pakisztánnak szüksége van a saját „iszlám bombájára”. Indiával ellentétben azonban Pakisztánnak minden erőfeszítése a fegyverek kifejlesztésére irányult, a magenergia békés erőforrásként történő felhasználása nem élvezett elsőbbséget. Furcsamód ez hátráltatta a fejlesztéseket, mivel a civil infrastruktúra – miképp mindenütt a világon – fontos hátországot biztosít a megfelelő anyagok előállítása során. Az első létesítmények francia segítséggel születtek, de a fegyverkezési ambíciók kinyilvánítása miatt 1976-ban külföldi partnerei magára hagyták Iszlámábádot. Az Egyesült Államoknak a nukleáris fejlesztésekkel kapcsolatos törvényei, amelyek többek között kimondják, hogy az urándúsítást végző országoktól megvonandók a gazdasági támogatások, általános érvényűek voltak, de számos kitételük a 70-es évektől napjainkig kifejezetten Pakisztánra vonatkoznak.
Ronald Reagan a szovjetek afganisztáni bevonulását követően elnöki jogkörével élve számos kivételt tett a „frontországgá” vált Pakisztán számára. Zia ul-Haq államfő felismerte az ebben rejlő lehetőségeket, és 1987-ben az ország nukleáris programjának vezetője beismerte, hogy Pakisztán létrehozta nukleáris fegyverét. Amint a Szovjetunió kivonult Afganisztánból, és lejárt a második hidegháborút meghirdető Reagan mandátuma, Pakisztán és az Egyesült Államok kapcsolata ismét elhidegült. Az elnöki kivételezés megszűnt, ismét életbe léptek a szankciók. Zia ekkor kísérletet tett a megegyezésre Indiával, de hasztalan – a legfőbb rivális atomprogramját elsősorban a kínai fenyegetés tartotta mozgásban. Megjegyzendő, hogy a nyugati szankciók miatt lelassult pakisztáni program pedig éppen Kínától kapta meg a legnagyobb támogatást, amely egy komplett, 25 kilotonnás fejrész terveit adta át neki, s urániumdúsításhoz és plutóniumgyártáshoz szükséges üzemeket is exportált. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az indiai teszteket követően, 1998. május 28-án Pakisztán bejelentette, hogy öt kísérleti robbantást hajtott végre.
Atomtöltetek célba juttatására alkalmas hordozóeszközök
India
Elnevezés Ható- Fejrész Rendszeresítés Darabszám
távolság tömege éve
Prithvi 150 km 1000 kg 1995 75+
250 km 500 kg n. a. n. a.
Agni 2500 km 1000 kg 2000 n. a.
Pakisztán
Elnevezés Ható- Fejrész Rendszeresítés Darabszám
távolság tömege éve
Hatf–3 300–500 km 1995 34–80
Hatf–4 800–500 km n. a. n. a. n. a.
Hatf–6 2000 km n. a. n. a. n. a.
Ghauri 1350–1500 700 kg 1999 n. a.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
